Találkozások

Életünk folyamán számtalan utat bejárunk. Ahogy lépést lépés követ, haladunk előre. Minden utunk számtalan találkozást rejt magában. 

Vannak találkozások melyek nem jelentenek sokat, a pillanattal, amellyel jönnek, mennek is tovább. Aztán vannak olyanok, amelyek valamiért fontossá válnak. Lehet, a találkozás lényegére csak később jövünk rá.

S vannak találkozások, melyek egy életre szólnak. Tudjuk az első pillanatban. Minden az örökkévalóságról szól abban a másodpercben. S onnantól az életünk nem lesz többet olyan, amilyen előtte volt. 

De az úton megyünk tovább...egy emlékkel, melyet a pillanat hozott, s onnantól örökre társunk marad az úton.

Tartalom:
- Gianni Annoni
- Noël Mantel
- Fergus Henderson
- Christophe Deparday
- Nyáry Krisztián - irodalmár
- Virsky Ukrán Állami Népi Táncegyüttes -  Miroslav Vantuh
- Alessandro Arena

- Frances és Edward Mayes 
____________________________________________________
2013. március: Gianni Annoni, "Az igazi séf keze tűzálló, a szíve tűzből van"
Nos, ha ma Magyarországon valakire, akkor Giannira rengeteg jelzőt lehet aggatni, s szoktak is, gondolkodás nélkül.
Az én jelzőm, vagy inkább mondatba sűrített gondolatom, a "szeretni való nagy gyerek". Gianni az egyik legnagyobb meglepetésem volt az elmúlt időben. Hiszen a celeb világ egyik ismert figurájaként gondolhatunk róla ezt-azt. A másik vetület a gasztronómia, ahol szintén nagy ismertséget vívott ki magának, s itt is gondolhatunk róla egy rakat mindent. De ha valaki egy kicsivel többször beszélget vele, s figyel arra amit mond, és ahogyan mondja, egy dolgot biztos megállapíthat. Gianni egy igazi szív-lélek ember, egy nagy gyerek, aki sokat tett azért, hogy az éttermét oda juttassa ahol van, de a lelke mélyén egy kisfiú, aki leginkább törődésre és szeretetre vágyik.
Gianni Annoni, ahogy én láttam:

Gianni Annoni személye elég megosztó. Van, aki celebnek tartja, s ezért gondolja, hogy a tulajdonába tartozó Trattoria Pomo D’Oro olyan sikeres, mások viszont töretlenül vallják, Gianni ízig-vérig egy olasz séf. Bármi is legyen a titok, Gianni éttermének hírneve töretlen és nemrég egy pékséget (Jacques Liszt Misi a Pék) és Divin Porcello néven egy sonkabárt is nyitott, de hozzá kapcsolódik a QuQ is, ami a Zenit Hotel reggeliző helye.

"Az igazi séf keze tűzálló, a szíve tűzből van" fotó: Karádi Zoltán

Kevesen vannak itthon olyanok, akik nem tudják, hogy ki is Gianni Annoni. Gasztronómiai szakember, vagy pedig a celeb világ egyik legismertebb alakja?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a kettő szerves részét képezi egymásnak az életemben. Egyrészt, fontos beszélni a múltamról. Észak-Olaszországból, Gallarate városából származom. Rám is igaz az egyik olasz mondás, miszerint egy fiúgyermek a legnagyobb biztonságban nagyanyja és az anyja szoknyája alatt van. Ez a mondás arra vonatkozik, hogy a legtöbb olasz gyerek a serpenyők világában nő fel, a nagymamája szoknyája mellett. Ez a mai napig a legmeghatározóbb emlékem. A nagymamám…micsoda babérlevél illata volt. Illatokkal főzött, mert sokszor nem volt ideje kóstolni a többi házimunka mellett. Ez a legerősebb emlékem róla és ez a legnagyobb öröksége is egyben.

Te is illatokkal főzöl?

Azokat az ételeket, melyek hosszú főzési időt igényelnek, igen. Ritkán nézek ilyenkor az ételre, de amikor megteszem, mindig tudom, hol tartanak a folyamatok. Nem volt tehát nehéz, hogy a főzés iránti szerelemből, szenvedély legyen. Az illatok, a színek és az ízek kavalkádja képesek elvarázsolni az embert. Másik oldalon pedig a főzés egyfajta skatulya, „megbélyegzés” az olasz férfiaknál. Hozzátartozik a macsósághoz. Van, akinek van hozzá tehetsége, van, aki tanulja, s van, akinél szenvedéllyé válik már nagyon korán. Létezik például egy olasz tésztaétel, melynek a nevében benne van a mezzanotte kifejezés, ami az éjszakára utal. A mai napig jellemző, hogy a bulik vagy partik végén mindig a férfiak állnak neki főzni.

Egyesekben az a kép él, hogy Olaszországban minden férfi tud főzni!

A mai fiatalok már nem annyira, de összességében elmondható, hogy igen. Nálunk hagyománya van a generációk együttélésének és ez az egyik legfontosabb hozomány, amit a nagyszülőktől átvesz egy fiúgyermek. A konyhában töltött gyerekkorban rengeteg mindent megtanul a kicsi az ételről. A legfontosabb az étel iránti tisztelet, melyhez hozzátartozik a viselkedés, a tisztelet, és az illem, nem csak az asztal körül, hanem az élet minden terén. Mindezek mellett, mint a legtöbb olasz, imádok enni. Innen jött tehát a főzés szenvedélye. A szüleim is nagyon sokat tettek azért, hogy a konyhai alapanyagokat jól ismerjem. Amikor megvettük a nyaralónkat a hegyekben, azonnal beiratkoztak egy gombásztanfolyamra. Így én is megtanultam mindent a gombákról.

Friderikusz Sándor műsorában robbantál be a köztudatba, mint egy mindig mosolygós, olasz fiú. Ez az imidzs máig a tied. Sűrűn megfordulsz a celebvilágban is. Ennek vajmi kevés köze van gasztronómiához.

Közgazdásznak tanultam. Nem sokkal a tanulmányaim után jött Friderikusz Sándor műsora.

Hogyan kerültél egyáltalán Magyarországra?

Bármilyen hihetetlen is, a középiskolában nagyon visszahúzódónak számítottam. Csak a sportnak éltem. De a lelkemben lázadó típus voltam. A családomban szinte mindenki orvos, s persze, azt szerették volna, hogy én is az legyek. Természetesen, mint a legtöbb fiatal, szembementem a szüleim akaratával, ezért Budapestre utaztam, beiratkoztam a Közgázra. A tanulmányaimat Olaszországban kezdtem, viszont nem volt túl szerencsés a családi ház közelsége. Szabad szerettem volna lenni, a magyarországi ösztöndíj pedig nagyon jó lehetőség volt ennek megélésére. Annak, hogy itt ragadtam, több oka is volt. Szerelmes lettem egy magyar lányba illetve meg akartam úszni a katonaságot. Olaszországban van egy olyan lehetőség, hogyha egy külföldi cégnél dolgozik az illető vezető beosztásban, akkor letöltheti a katonai szolgálatot ott, mint magánember.

Ez egy gasztronómiával foglalkozó cég volt?

Nem, egy export-import cég. Magyarország akkor még nem volt felkészülve a gasztronómiai változásokra. ’Majd 20 évvel ezelőtti időszakról beszélgetünk. Még egy jó kávét is nehéz volt találni. Próbálkoztunk, próbálkoztunk, hogy lendületet adjunk, de hamvába holt minden kísérlet. Olaszországból hoztam be az ételeket is, leginkább magamnak. Nem volt még meg a kellő fogékonyság a változására. Mára hatalmasat fordult a világ. Mindenki megtalálja azt az étterem típust, melyre vágyik. Egyre több a minőségi sajtóorgánum és az általam nem minden esetben pozitívan értékelt bolgger szféra is sokat hozzátesz a dologhoz, hogy a hétköznapi emberhez is közérthetően eljusson, ami itthon zajlik.

Amikor Friderikusz Sándor meginvitált a műsorába, már épült a Pomo D’Oro . Sorszerűen alakult úgy, hogy a médián keresztül lett egyre ismertebb az éttermem. Friderikusz műsora után rögtön kaptam egy lehetőséget, hogy szerepelhessek egy főzőműsorban. Olyannyira nem tudtam magyarul és nem ismertem ezt az országot, hogy Jordán Tamásra is azt hittem, ő Magic Jordan, a kosaras. (nevet) Pikali Gerda is rengeteget tett azért, hogy a tévében meggyőző tudjak lenni. Bejött. Egyre többen megismertek az utcán és egyre többen tértek be az éttermembe is. Nem tagadom, boldoggá tett mindez. A gyerekkorom régi emlékeit akartam átadni a magyaroknak, amelyeket a nagymamám konyhájában szedegettem össze. Kezdetben nem tudtam, hogyan álljak a magyarokhoz, mint vendéglátó, ezért a magyar barátaimmal sokszor játszottunk gasztronómiai szerepjátékokat. Rengeteget tanultam tőlük. Megismerkedtem Bíró Lajossal ésSegal Viktorral, akik a mai napig nagyon kedves barátaim. Ők továbbfejlesztették a tudásomat és tágították a látókörömet.

Nem tudok konkrétan választ adni, hogy celeb vagyok-e. Volt egy lehetőségem, hogy a média által kezdjem el az éttermemet felfuttatni. Éltem vele és ezt teszem a mai napig is. Az, hogy ez együtt jár partikkal, az már csak a hozadéka ezeknek a dolgoknak. Lehet, hogy egyrészt celeb vagyok, de legalább annyira gasztronómiai szakembernek is tartom magam.

fotó: Karádi Zoltán 

Ma mit mondanál, melyik a híresebb? Gianni vagy a Pomo D’Oro?
Nagyon hosszú ideig kölcsönösen vittük egymás hírnevét. Hogy így fogalmazzak, a Pomo D’Oro teljesen átszőtte a lényemet és ez fordítva is igaz, az étteremről rám lehetett látni. Együtt nőttünk fel. Hol az étterem segítette az én hírnevemet, hol fordítva. Úgy érzem, remélem, hogy ma már az étterem ismertebb és fontosabb, mint én.

Gyorsan és nagyra nőttél itthon. Ez felelősséggel is jár, akár az itthoni olasz séfek felé.

Ami a legfontosabb, hogy kell egy befogadó közönség, amely elfogadják azt, amit mondok, s megbíznak a szavamban. Az első perctől kezdve, hogy elkezdtem Magyarországon a vendéglátással foglalkozni, igyekeztem úgy állni mindenkihez, hogy ne érezzék azt, esetleg feléjük helyezem magam. A mai napig hálás vagyok a magyaroknak, amiért elfogadták a kultúrámat.

Valóban gyorsan reflektorfénybe kerültem. Amikor a Marco Polo nyitott Graziano Cattaneóval és Fausto Di Vorával, ők voltak, akik igazán szállították az olasz nouvelle cuisine-t. Nekik akkor még nem adatott meg, hogy tévében szerepeljenek, mert nem volt akkora szájuk és lehetőségük, mint nekem.

A Magyarországi Olasz Kereskedelmi Kamara gasztronómiai felelőse vagyok illetve a Magyar-Olasz Kulturális Évadba is próbálok kitalálni valamit. Ezzel próbálok segíteni az itteni olasz séfeknek. Ha megkeresnek, bármikor segítek nekik. De nem szoktak megkeresni, én pedig nem akarok tolakodni.

Mit gondolsz a Magyarországon dolgozó olasz séfekről?

Olykor büszke vagyok rájuk, olykor nem. Talán az utóbbi a gyakoribb. Vannak persze, akik nagyszerűen csinálják, amit csinálnak, de sajnos nagyon sokan magyarosítják az olasz konyhát. Ezt nem tartom jónak. Nem őrzik meg az olasz konyha gerincét. Nem tudok beszélni velük, mert nem hallgatnak rám. De ahogy említettem is, vannak olasz séfek, akik nagyon jók. Ők sokat dolgoznak, nekik nincs egyáltalán idejük tévében szerepelni. Ők tökéletesen viszik az olasz konyhát. Ilyen a korábban is említett Fausto vagy Graziano, a Krizia tulajdonos-séfje. Amikor megnyitottam a Pomo D’Orot, három évig ki sem jöttem a konyhából, de valakinek menedzselni is kellett az éttermet. Mindent ki szerettem volna hozni belőle, ezért döntöttem úgy, hogy keresek egy jó szakácsot, én pedig megyek a tévébe. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez mennyire hatalmas lehetőség. Vélhetően, sok ember úgy gondolja, hogy szeretek villogni a kamerák előtt, hogy nincsenek rossz napjaim. Nem így van. Nekem is vannak olyan pillanataim, amikor egy kicsit eltűnnék a világ elől. De én ezt vállaltam és mindent megteszek azért, hogy az éttermem még 20 év múlva is talpon legyen.

Van olasz közösség Magyarországon? Vagy az általad említett séfek már teljesen „eladták” magukat a magyaroknak?

Próbálkoztam vele, de mára leszűkült. Sok rosszindulatú ember van ebben a közegben is. De vagyunk páran, akik az olasz gasztronómiával Olaszországot akarjuk átadni az érdeklődőknek, megtartva az olasz konyha fontos pilléreit. Sokan, ahogy már mondtam is, elmagyarosították az olasz konyhát. De azért szerencsére elmondhatom, hogy van olasz közösség, még ha szűk is, de van.

Séfnek lenni nagyon összetett dolog. Figyelni kell a konyhát, a számokat, a beszerzőket, mindent. Nagyon nehéz feladat ez, sokkal többről szól, mint amit az ember akár először gondolna. A Pomo D’Oro most 11 éves, az első perctől fix stábbal dolgozunk. Ezt nagyon nehéz kialakítani és fenntartani.

fotó: Karádi Zoltán 

Nem tétlenkedsz, sok új helyet nyitottál mostanában. Az egyik a Divin Porcello sonkabár, aJacques Liszt - Misi a Pék néven futó pékség, valamint a QuQ, amely a Zenit Hotel reggeliző helye.

A Divin Porcello-ban vannak olasz sonkák, felvágottak, de ez egy egészen új feladat az én életemben is. Egy tapas bárt nyitottunk, hiszen itt nem egy étteremre akarom ráépíteni a fogyasztást, hanem a sonkára, elsősorban mediterrán sonkákra (hiszen spanyol is van) és természetesen magyar sonkákra, s ezt tapas formájában áruljuk. Egy kicsit úgy gondolok erre, mint egy misszióra, meghonosítani itthon azt a gasztro kultúrát, ahol nincs fogyasztás és költéskényszer, ha akarsz, beugrasz egy falat sonkára és egy jó pohár borra, de egy komplett vacsorát ugyanúgy eltölthetsz egy kellemes bárkörnyezetben.

A Jacques Liszt - Misi a Pék története egy nagy hírt generáló amerikai mintára épült. Nemrég ugyanis egy amerikai bankár otthagyta a munkahelyét és pékséget nyitott. Rengeteg buktatón ment keresztül, majd írt erről egy könyvet. Amikor megvette Juhász Misi, a pékem és kiolvasta a művet, rájött, hogy ő pont ezt akarja csinálni, csak már hibák nélkül. Legalábbis nagy hibák nélkül. Így született meg a Jacques Liszt - Misi a Pék.

A QuQ nem más, mint köszönet a Zenit Hotel spanyol tulajdonosainak a belém vetett bizalmukért, hogy a hotel egy részében nyithattam meg a Divin Porcello-t. A mediterrán élet egyik legjellemzőbb velejárójára alapoztam ezt a reggelizőt. A tengerpartokkal rendelkező országokban nem rohannak úgy az emberek, mint pl. Magyarországon. Ezért a QuQ egy olyan reggeliző lett, ahol 14 óráig lehet reggelit fogyasztani.

KLIKK A KÉPRE MÉG TÖBB FOTÓÉRT | fotó: Karádi Zoltán 

Az elmúlt időszakban több sonkaüzlet nyílt a városban!

Sok időt szenteltem annak, hogy megismerjem ezeket a termékeket. Csak igazán minőségi dolgot hozok a sonkabárba. Külön ember foglalkozik például a spanyol sonkákkal, a magyarokkal, árulok lajosmizsei sajtot, amit egy barátom által tökéletesen megismertem. De ehhez is idő kell, mint mindenhez az életben.

Az igazi célom a Divin Porcellóval, hogy segítsek olyan embereknek, akik nagyon jók a szakmában, de nem Budapesten töltik a mindennapjaikat. Ilyen pl. az etyeki sonkamester. Tökéletes termékei vannak, de az embernek nincs mindig ideje kimenni Etyekre vásárolni. Szerettem volna, hogy a fővárosban is kapni lehessen, ezzel is segítve őt.

A későbbiekben fejleszteni is szeretnéd az üzletet?

Igen, mindenképp. Úgy gondolkodom, hogy az igazán jó dolgokhoz idő kell. Nagyon sok jó terméket ismertem meg, sokat behoztam belőlük a Divin Porcellóba. De mindig megyek új helyekre, ahol új dolgokkal találkozom. Attól, hogy olasz vagyok és szeretném az igazi, hamisítatlan olasz gasztronómiával megismertetni az embereket, nem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon élek. Itt találtam meg a második hazámat, ahol apró kis falvakban hihetetlen nagy csodákat lehet találni. Végre, ezen a téren is ki tudok teljesedni, mert az ország nyitott lett itt is a kézműves termékekre. Hatalmas rá a kereslet éppúgy, ahogy a kínálat is. Amit jónak találok, előbb-utóbb megjelenik majd a sonkabárban. Az alapanyag az első.

Ha jól tudom, vannak még nagyobb léptékű terveid.

A mai napig tervezem, hogy olasz utca legyen az Arany János utcából. Butikokkal, borbéllyal, mindennel. Aztán van olyan tervem, ami abszolút rólam szól, s újabb három évet fog elvinni az életemben, de ez egyelőre még titok. Ahogy az is, bár ez egy rövid távú terv, hogy mit találtam ki a Magyar-Olasz Kulturális Évadra. Ez kb. márciusban fog valósággá válni.

(ez az interjú 2013. márciusában jelent meg a Dining Guide-ban)

____________________________________________________
2013. február 8.: Noël Mantel, Ducasse-tól a hollywood-i sztárokig.
Igaz, még nagyon az év elején járunk, de szinte teljes bizonyossággal jelenthetem ki, az év legnagyobb találkozása nekem Noël Mantel volt, a Cannes-ban található Mantel Étterem tulajdonosával és séfjével. Noël Mantel mindazon túl, hogy kitűnő séf, tökéletes ember, sármos férfi és szikrázó egyéniség.

Noël Mantel neve ma már egyet jelent a Cannes-ban található Mantel étteremmel, amely nap mint nap a világ leghíresebb színészeit látja vendégül.  

Noël Mantel (balra) és Sulyok Gábor (KLIKK A KÉPRE MÉG TÖBB FOTÓÉRT)

Február második hétvégéjén az Aranyszarvas étterem meghívásának tett eleget Noël Mantel, aki sokáig dolgozott Alain Ducasse-nak, majd saját éttermet nyitott Cannes-ban. A Michelin által is ajánlott Mantel vendéglő a sztárok egyik kedvence. A hely főpincére magyar, Sulyok Gábor.

A világ egyik legismertebb séfjének, a világszerte több mint húsz éttermet működtető Alain Ducasse egyik zászlóshajó éttermében sikerült szinte a szakmája legelején elhelyezkednie. Hogy került a Le Louis XV-be?

Édesapám is ebben a szakmában dolgozott, egy catering cégnél. Az ezzel járó speciális életvitel magától értetődő volt számomra. Nem volt kérdés, hol és mit fogok tanulni. Rögtön érettségi után Nizzában, a híres Negresco Hotelben sikerült elhelyezkednem, Jacques Maximin séf mellett. Néhány év utána egy családias étterembe, egy barátomhoz mentem el dolgozni. Annak ellenére, hogy egy valóban aprócska helyről beszélünk, a francia gasztronómia legnagyobbjai adták a törzsközönséget, mesteremtől, Jacques Maximintól Alain Ducasse-ig. Három év után behívtak katonának. Leszerelésem után rögtön lehetőség nyílt rá, hogy elhelyezkedhessek a 3 Michelin-csillagos, monte-carlói Le Louis XV-ben.

Mi volt a titka annak a kis étteremnek, ahol már fiatalon főzhetett a gasztronómia nagyjainak?

Ismerték a séfeket, akik ma már elismert nevek a szakmában, s ez garanciát jelentett nekik. Mivel megfordultak ott folyamatosan a Cote d’Azur legismertebb gasztronómiai szakemberei, egyre több embert volt lehetőségem nekem is megismerni. Ha valóban tehetséges az ember ebben a szakmában, azt pillanatok alatt észreveszik és támogatják. Ha benne vagy a körforgásban, már minden jön magától, mint a karikacsapás.

Miért pont Ducasse-hoz ment dolgozni ebből a családi étteremből?

Ducasse ekkor 33 éves volt, nagyon fiatalon jutalmazta a Michelin. Az egyes számú séfnek számított az akkori gasztro világban. Mindenki a Le Louis XV-be akart bejutni, mindenki erről a helyről beszélt. Nekem ez sikerült.

Mi volt a legnagyobb félelme, amikor a Le Louis XV-be került?

Ducasse-ról tudni kell, hogy nagyon hideg személyiség, valamint nagyon maximalista. Én az étterem helyettesét elég jól ismertem, neki köszönhettem, hogy Ducasse fogadott egy állásinterjúra. Az első találkozás máig élénken él bennem. Ducasse irodája a konyha közepén van a mai napig, ami egy üveg iroda. Teljesen belátja a konyhát és a dolgozókat. Beléptünk az irodába, épp a munkálatokat figyelte és azt mondta a helyettesének - rámutatva az egyik szakácsra -, hogy nem dolgozik elég gyorsan, azonnal ki kell rúgni. Ez volt tehát az állásinterjúm első pár perce a Le Louis XV-ben. Nagyon megijedtem, nem csoda, hogy az egész beszélgetés alatt nagyon feszülten viselkedtem. Aztán gyorsan rájöttem, hogy egy ilyen nagy névhez és egy nagy étterem életébe beletartoznak ezek.

Több mint 10 évet dolgozott vele!

A Le Louis XV-ben kb. 1 évet dolgoztam. Októberben kerültem oda, az étterem pedig a rákövetkező év februárjában kapta meg a harmadik Michelin-csillagot. Ez jelentette Ducasse számára a valódi kiugrást. Ma már sok étterem tartozik a kezei alá, de a kilencvenes évek elején a Le Louis XV volt a legfontosabb. Ekkor én már a San Tropez-i éttermében dolgoztam. Arra buzdította a séfjeit, hogy az étterembirodalmon belül próbálják ki magukat több helyen is. Így kerültem ide. Ducasse egyébként a Le Louis XV-ben mindig kimért volt, akit alig lehetett megközelíteni, de a nyarakat San Tropezben töltötte, ahol mindig kicserélődött. Sokat nevetett, mindig vidámnak láttam. A San Tropez-i étteremben már majdnem egyenrangú partnernek tekintett, én vezettem a helyet. Megváltozott a kapcsolatunk is.

Mantel 

Milyen volt régen, és jelenleg milyen a kapcsolatuk? Baráti? Esetleg példakép? Vagy ha ő nem, akkor ki?

Annyiban a példaképem, hogy ugyanazt a konyhai filozófiát vallom, amit ő. Az alapanyag mindenekfelett, a minőség az első – ezt tanultam tőle és ezt igyekszem az élet minden területén megvalósítani. A kapcsolatunk továbbra is jó. Ő kért meg arra is, hogy vegyünk részt a Châteaux & Hôtels Collection étterem –és hotelláncolatban. Ez egy olyasmi értékelési szisztéma mentén működő rendszer, mint mondjuk a Michelin, csak ezt maga Ducasse hozta létre és a lényege, hogy csak olyan hotelek és éttermek vehetnek részt benne, amihez maga Ducasse adja a nevét. Jacques Maximinnnek köszönhetek még nagyon sok mindent. Egy szó, mint száz, Ducasse és Maximin gondolatainak egyvelegét tartom a legfontosabb ideának a mai napig, ami nem más, mint a letisztult mediterrán konyha.

A napi gyakorlatban, hogy hogyan forduljunk mások felé, miként viselkedjünk a konyhában, Maximintől lestem el. Éttermemben, a Mantelben együtt csinálunk mindent. Együtt ülünk le enni az asztalhoz, együtt takarítunk, ha egy kis folt keletkezik valahol a falon, akkor mi javítjuk ki a festést. Hiába vagyok én a tulajdonos, a mai napig együtt takarítok a személyzettel, egyszóval egy vagyok közülük. Tényleg, mint egy nagy család. Dolgoztam kis és nagy éttermekben egyaránt, s ez, amit Maximinnál tapasztaltam, ez volt a leginkább hozzám közel álló.

Mi volt az a pillanat, amikor úgy döntött, otthagyja Ducasse-t? S minek köszönhető, hogy saját éttermet nyitott?

Kaptam egy nagyon jó lehetőséget Ducasse-nak köszönhetően New Yorkban, a Cirque-ben, melynek a tulajdonosa ma már a Daniel-t vezeti. Rövid kint tartózkodás után ki szerettem volna vinni a feleségem, de annyira körülményes volt elintézni a papírokat, hogy inkább úgy döntöttem, hazajövök. Pedig az első álmom az volt, hogy New Yorkban nyitok egy éttermet. Visszajöttünk tehát Franciaországba, és megint Ducasse segített, ő ajánlott be a Muscadaba, ahol 9 évet töltöttem. Ez egy kisebb hotel volt. Ez azért fontos, mert tudni kell, hogy Franciaországban az ilyen helyeken a tulajdonos után a séf a következő ember. Itt ismerkedtem meg Demetrio Argibay-jal. Együtt döntöttünk úgy, hogy belevágunk a Mantelbe. Ennek immár 11 éve.

Miért pont Cannes-ban nyitott?

Mivel Franciaországban mindig ezen a környéken dolgoztam, itt ismertem minden olyan embert, aki számít, s itt voltak ismerőseim, akik a törzsgárdámat jelentik. Nagyon fontosnak tartom, hogy az alapanyagaim a közelből származzanak, könnyen beszerezhető, szezonális növények és állatok legyenek. Igyekszem maximum 200 km-es körzetből beszerezni mindent. Nagy álmom bemutatni nemzetközi viszonylatban is ennek a régiónak a konyháját.

Ha Cannes, akkor hírességek, akár Hollywoodból. Ki volt az első ismert személy, aki benyitott a Mantelbe? Hogy élte meg az első találkozást?

Azt azért tudni kell, hogy Cannes-ban nem nehéz hírességeket becserkészni. Régebben pedig még könnyebb volt, hiszen anno több időt töltöttek itt, a fesztiváli időszak elejétől a végéig Cannes-ban maradtak. Ámde az is tény, hogy nem igazán szoktak étterembe járni. Inkább jachtokon adnak esteket és partikat.

Egy kicsit megfordítanám a válaszadást, ugyanis nem az első személlyel kezdeném, hanem egy olyan történettel, amin a mai napig mosolygunk mindannyian az étteremben. Egy napon felhívott bennünket Luc Besson asszisztense – ugyanis fesztivál idején kapnak az asszisztensek egy listát arról, hogy milyen jellegű éttermek találhatók a közelben -, hogy asztalt foglaltasson a rendezőnek. Az adott napig nem is izgultunk igazán, mert számtalanszor történt, hogy foglaltattak asztalt és lemondták, de ez esetben más történt. Egyre idegesebben törtük a fejünket, hogy tudna az étterem környékén leparkolni egy limuzin, az időpont közeledtével percenként valaki odaugrott az ablakhoz, s nézte, mikor áll meg a hodály. Egyszer csak ott termett az étterem ajtajában, farmerben és pólóban Luc Besson egy bukósisakkal a kezében és közölte, hogy robogóval jött, mert Cannes-ban nagyon nehéz parkolni.

És, hogy ki volt az első. Charlie Chaplin lánya, Geraldin. Nagyon kedves, kellemes hölgy. Giorgio Armani is ellátogatott már a Mantelbe. Ő is egy könnyen kezelhető, szimpatikus emberként maradt meg az emlékeimben. S persze ott volt még Adrian Grenier, a sármos, mexikói színész, aki Az Ördög Pradat visel című filmben játszott Meryl Streep oldalán, de vendégként köszönthettük többek mellett még Luke Perryt és Jason Priestleyt is, akiket szerintem mindenki leginkább a Beverly Hills 90210-ből ismer. De, hogy mondjak egy énekest is, volt már, hogy nálunk vacsorázott Rod Stewart.

Tökrizottó borjú jus-vel pirított tökmaggal 

A sztárok olykor problémásak. Önnek van ilyen emléke esetleg valakiről? Vagy esetleg valami tényleg nagyon kellemes emlék?

Ismét csak Luc Bessont tudom felhozni. Se nem negatív, sem nem pozitív, csak egy élmény. Amikor bejött és helyet foglalt, átnézte az étlapot és közölte, hogy ő semmit nem kér az étlapról, hanem egy spagetti carbonarát szeretne, mert az az egyik legkedvesebb étele. Természetesen elkészítettem neki, s igyekeztem olyan ízűre készíteni, amit nem kap meg mindenhol. Miután megette, rendelt az étlapról is egy homár raviolit. Majd kellemesen elbeszélgettünk a carbonararól.

Volt ma már szó spagettiről, ravioliról, s az Aranyszarvasban összeállított menüjében van rizottó is. Milyen a kapcsolata az olasz ízekkel? Mennyire kötött a tradicionális francia felfogáshoz a konyhában?

A dél-francia régióban az olasz behatás mindig jelen volt az ízekben. Mi az éttermet is úgy hirdetjük, hogy olasz és provence-i ízeket mutatunk be a vendégeinknek. Amikor Ducasse megnyitotta a Le Louis XV éttermet, volt olyan séf, aki egy 3 Michelin-csillagos étteremből jött Firenzéből. Ekkor ismertem meg mélyebben az olasz ízvilágot. Nagyon megszerettem.

A Michelin ajánlott éttermei között szerepel a Mantel. Mit érez, meddig kell várnia az első csillagra?

Őszinte leszek, a Michelin keretrendszere nekem nem tetszik olyan nagyon. Ez nem igazán az én az éttermem filozófiája. Én inkább Ducasse gondolatiságával tudok azonosulni, aki kiköti, hogy egy étteremnek, amelyik bekerül az ő „körébe”, legyen sármja, filozófiája és saját identitása. Számomra sokkal megtisztelőbb, hogy része lehetek a Châteaux & Hôtels Collectionnek. Ha nagyon szerettem volna, hogy Michelin-csillaggal jutalmazzák a teljesítményünket, vélhetően már meglenne, hiszen akkor mindent úgy alakítottam volna, hogy megfeleljek a követelményeknek. Úgy gondolom, hogy én követek egy eszmeiséget. Ha ez megér Michelin-csillagot, természetesen nagyon boldog leszek, de ha nem, akkor sem leszek szomorú.

Mi volt az, amiért egy magyar fiút, Sulyok Gábort vette fel az éttermébe 8 évvel ezelőtt? Mivel azóta több honfitársunk is dolgozik önnél, mit lát a magyarokban?

Ez csak részben szól a magyarságról. Gáboron az akarást láttam. Nem beszélt tökéletesen franciául, de láttam rajta, hogy a felfogásunk nagyon hasonló. Nagyon akart tanulni és nagyon szerette volna elsajátítani a filozófiánkat. Nagy motiváltságot láttam benne. Gábor egy idő után hozott még néhány kitűnő magyar szakembert, például Sztojka Andrást és rá kellett jönnöm, hogy a magyarok nagyon motiváltak és nagyon szeretik ezt a szakmát és nagyon szeretnének mindent megtanulni benne.

Hogy került a Mantelbe? 

A feleségem ajánlott be a séfnek, akinek elmondta, hogy nem beszélek túl jól franciául. Ennek ellenére behívatott és felvett.

Mi volt a nyelvi akadályokon kívül a legnagyobb félelme, amikor megkapta az állást? 

Igazából itt már nem volt sok félelmem, mert nagyon gyorsan megláttam azt, hogy egy hihetetlen társaságba kerültem. Előtte már dolgoztam néhány helyen, ahol mindenhol éreztetni akarták, hogy amit úgy gondolok, hogy jól tudok, azt sem tudom jól. Sokszor mondták nekem, hogy nem Budapesten vagyok. A francia mentalitás néha nehéz. S itt egészen mást éreztem. Nagyon nemzetközi a Mantelben a társaság, ezért tökéletes az emberek kapcsolata is. A Mantel adta vissza az önbizalmamat az emberségével.

Ön sem ússza meg a hollywoodi kérdést. 

Nekem csak pozitív élményeim vannak. Nagyon jó kapcsolatba kerültem William Petersennel és David Carusóval, akik a C.S.I. Miami helyszínelők sorozatban szerepelnek. Egyszer ellátogatott az étterembe Goldie Hawn is. Már az első percben megkérdezte mi a nevem, s lazán, amerikaiasan, utána már csak a keresztnevemen szólított. Nem tapasztaltam semmilyen sztárallűrt, nagyon készséggel mesélnek a hollywoodi életről, adnak autogramot, nem veszik zokon, ha valaki felismeri őket. Sokszor az asszisztenseik mondják, hogy álljon oda az ember hozzájuk bátran egy fotóra, semmi mesterkéltség sincs bennünk. Azt kell, hogy mondjam, amíg az ember nem találkozik egy amerikai sztárral, el sem tudja képzelni, mennyire emberiek és normálisak.

Sulyok Gábor 

Köszönhetően Ducasse-nak is, karrierje során sokat utazott. Most Magyarországon beszélgetünk. Amikor utazik és megkóstolja más nemzetek ételeit, érik inspiráló gondolatok?
Természetesen, igen. Az éttermembe általában nem viszek be új ízeket, de az otthoni konyhában előszeretettel készítem el azokat az ételeket, amelyeket külföldi útjaimon fogyasztottam.

Magyarországon talált már inspirációt?

Kereszty Gábornak sokat köszönhettem, nagyon jó helyekre vitt el. Nem jártam még Magyarországon, s nagyon érdekelt az ízvilága. A gulyáslevest már rögtön az első napokban megkóstoltam. Az első gondolatom az volt, mennyire jól illene hozzá kacsamájjal töltött apró raviolik. A túrógombócba is teljesen beleszerettem, leginkább a pirított prézli burka fogott meg. Az első gondolatom az volt, hogy olyan, mint a lereszelt keksz, mégis különlegesebb. Soha nem ettem még ilyet. Eszembe jutott néhány desszert, amelyekhez későbbiekben el tudnám képzelni valamilyen formában a pirított morzsa felhasználását.

Miért pont az Aranyszarvas?

Gábor nagyon jó barátom, többször járt már az éttermemben, innen származik a barátságunk is. Ez már nem az első projektünk együtt, mert a másik étterméből, a Két Szerecsenből már voltak kint a Mantelben egy bemutatkozó pár napra és hamarosan az Aranyszarvas séfjeit is vendégül látom Cannes-ban. De az, hogy most a Mantel jöjjön ide, ez az első ilyen alkalom. Nagyon nehéz volt összehozni az időpontot, de végre sikerült, aminek nagyon örülök. Gábor és az étterem tiszteletére tettük a menüm elé a fácánerőlevest, amihez én csak az ötletet adtam. Maga a párosítás az étteremé. Mármint, a ravioli párosítása a levessel. Ezt a raviolit mi otthon is készítjük, csak kacsamájjal.

A február 6. és 9. között felszolgált ételsor egy cote d’azur-i menü volt. Mitől válik egy menü cote d’azur-ivá?

Három alapköve van: a mediterrán hal, a rengeteg zöldség és az olívaolaj, semmi krém és semmi vaj. Ettől lesz ez a menü cote d’azur-i menü. Ettől válik regionálissá. Franciaországban elég erős kampány folyik most a zöldségfogyasztás mellett. Az az üzenet, hogy minden nap egyél meg 5 db zöldséget vagy gyümölcsöt. Leginkább a gyerekeknek szánt reklámokba, műsorokba teszik be. A mi menünkben közel van a 20 darabhoz.
(ez az interjúm 2013. februárjában jelent meg a Dining Guide-ban)
____________________________________________________
2013. február 1.: Egy angol és a belsőségei
Fergus Henderson több, mint egy jópofa angol séf, akinek az étterme Michelin-csillaggal rendelkezik. Élmény volt vele eltölteni azt a néhány órát, melyet a Chefparade Főzőiskola biztosított számunkra.

Fergus Henderson a Chefparade-ban

A Chefparade Főzőiskola 2013-as első sztárséfje – a tavalyról már jól bejáratott „Sztárséf hétvégék” folytatásaként – elsöprő sikert aratott február első napján. Fergus Henderson Nose to Tail-sorozatának legújabb, The Complete Nose to Tail: A Kind of British Cooking című könyvének receptjei alapján elkészített néhány pazar étellel várta a vendégeket. Henderson neve ma már egyet jelent az állati belsőségek és a kevésbé népszerű részek oltárra emelésével és a grillezett velőscsonttal.

Henderson (szemüvegben) és Chris Gillard (KLIKK A KÉPRE MÉG TÖBB FOTÓÉRT) | fotó: A szerző felvétele

Amíg Henderson az esti menühöz alaposan vizsgálja a zöldségek és egyéb hozzávalók széles skáláját, igyekszünk megtudni, miért pont ezt az irányt választotta. „Mert a sertésen és úgy általában, minden ólban tartott állaton annyi-annyi izgalmas rész található, az orrtól a farokig minden ehető és finom” – vágja rá, majd máris előránt egy ökörnyelvet és miközben boldogan nézegeti, már adja is a jó tanácsot. „Először is, óvatosan meg kell borotválni, mert az apró kis szőrök nem jók, még akkor sem, ha aprók. Majd sok zöldséggel tegyük fel főni, ami segíti az ízeket életre kelni.”

Henderson tökéletes példája, mennyire sokat számít az elhivatottság, néha a végzettséggel szemben is. Nem képzett séf, legalábbis nincs róla papírja. Mégis, az 1994-ben nyitott St. John étterem London egyik lemenőbbje. 2009-ben Michelin-csillagot kapott, 2010-ben pedig 43. volt a Restaurant magazin top 50 éves listáján, ami a világ legjobb éttermeit gyűjti össze.

- Meg van még az étterem csillaga? – kérdezzük, persze tudva, hogy a napokban megjelent, Nagy-Britanniát és Írországot tallózó Vörös Kalauz megtartotta az egy csillagot a St. Johnnak, sőt a sohói egységnek is kiutalt egyet.

FH: Hogy nagyon őszinte legyek, nem tudom. Nem tartom fontosnak. Számomra mindig is egy dolog volt lényeges, ez hajt előre a mai napig, mégpedig, hogy finom ételeket készítsek. Állati belsőségekkel, az esetleges kidobásra szánt részekkel dolgozni, s azt megkóstoltatni a vendégekkel, nem egyszerű feladat. A legtöbben még a mai napig ódzkodnak tőle, eltolják maguk elől, még mielőtt villájukra tűznék. A Michelin-csillag nagy elismerés, de mindig úgy gondoltam, a vendégeimnek kell leginkább megfelelnem.

- Angliában nem divat a belsőségek, az orr-fül-farok fogyasztása? - érkezik tőlünk az álnaiv kérdés

FH: Semmivel nem áll rosszabb helyen az angol konyha ezen a téren, mint sok más országban. Természetesen volt rá példa eddig is, hogy néha feltűnt egy-két étlapon, de nem mondhatnám, hogy valaha is igazán közkedveltnek számítottak. Most viszont valóban kezd nagyon divatossá válni.

- Úgy érzed, ebben oroszlánrészed van?

FH: Nem így tekintek erre. Valódi kihívás. Jól kell tudni elkészíteni ezeket a részeket, ami nem könnyű. Nehéz jól passzoló ízeket találni hozzájuk, a belsőségek nagyon kényesek. De szerencsére ma már egyre többen vannak, akik jól értenek hozzájuk.

- Mára már nem csak a St. John étteremről beszélhetünk. Londonban található egy szálloda, melynek szintén te vagy az egyik tulajdonosa, saját borod van, a St. John bor, amelyet a saját borüzletedben is meg lehet vásárolni, valamint, egy pékséget is üzemeltetsz. Igaz, ezek a helyek mind nagyon közel vannak egymáshoz, de mégis mennyi időd marad arra, hogy a konyhában dolgozz?

FH: Ma már nincs sok szükség a munkámra. Amíg olyan emberek, séfek vesznek körül, mint többek mellett Chris Gillard, egy pillanatig sem izgulok, ha távol vagyok a konyhától. Ma már nem főzök. Benézek, megkérdezem, hogy minden rendben van-e, de Chris a főnök.

- Mit kell tudnunk Chris Gillardról?

FH: Chris Gillard a legjobb, ami a St. Johnnal történhetett. 2003-ban csatlakozott hozzánk és 2009-ben elhozta nekünk a Michelin-csillagot. Minden évben a legjobb 50 étterem között vagyunk számon tartva. Megérkezése napjától töretlenül, lelkesen vezeti az éttermet, ahogy a ma esti vacsorát is fogja.

A vendégek megérkeznek, Hendersont és Gillardot át kell adni nekik. Elkezdődik a vacsora. A grillezett velő elkészítése nem egy ördöngös feladat, tökéletes kísérője tud lenni az angolok enyhén édes levesének – tudjuk meg, mielőtt asztalra kerülne az angol hagymaleves velős pirítóssal. Következő fogásként főtt ökörnyelv érkezik St. John’s chutney-val és picalilli krémmel. Itt már rajtunk kívül a többi vendég is szembesül a nyelvborotválással. A bárányból és árpagyöngyből készült ragu tálalásakor egyként szisszen fel a vendégsereg. A fogás ugyanis inkább hasonlít egy leveshez, mint a nálunk megszokott raguhoz. Főtt borjúszegy zöldségekkel, tormakrémmel és zöldmártással. Amíg a vendégek fogyasztják a negyedik fogást, Gillard oktat: enyhén cukros vízzel szokták beoltani a borjúszegyet, hogy tökéletesre puhuljon. Az est zárásaként szervírozzák is a már jól ismert angol pudingot.

Fergus Henderson is itt járt.

(Ez az interjúm 2013 februárjában jelent meg a Dining Guide-ban)
____________________________________________________
2012. december 12.: Christophe Deparday - aki parfümfelhőben tért vissza Magyarországra

Ha azt mondom, TV Paprika és Christophe-bocsánat lenni francia, mindenki tudja kiről beszélek. Igen, Christophe-ról, aki kedves, előzékeny, segítőkész ember és kiváló séf. A vele eltöltött meglepetés reggeli november közepén több volt, mint egy emlékezetes nap. Egy újabb egyéniséggel, egy újabb vicces, de szív-lélek emberrel sikerült megismerkednem.

Csütörtök reggel 10 óra van. Egy polgári ház bejárata előtt állunk az Aradi utcában, s várjuk, hogy Christophe Deparday, a TV Paprika, „Christophe – bocsánat lenni francia” című műsorának jól ismert francia séfje ajtót nyisson és megkezdhessük az általa ígért francia reggeli elfogyasztását. Az első meglepetés már az ajtóban ér bennünket. Egy lakásétterembe nyitunk be. Gyorsan kiderül, Christophe-nak nagyon sok köze van hozzá, hiszen rutinosan beáll a pult mögé és percek alatt isteni illatok árasztják el a helyiséget. Saját receptje alapján készíti a tokajiban érlelt libamájat mandarin chutney-vel. Amíg készül a többi fogás, addig vígan csipegetjük a libamájat, amihez citromot is ajánl.

Mielőtt szóhoz jutnánk, Christophe már mesél is.

Ezek nagyon könnyű ételek. Ilyeneket szeretek készíteni. Kipróbálok olyan dolgokat, amelyek lehet, hogy nem illenek egymáshoz, de én akkor is összeillesztem őket. Szeretek enni. Amit nem kedvelek, azt nem teszem rá a tányérra. Ilyen egyszerű, így „működöm”.

- Szoktál kóstolni főzés közben? – próbálunk tele szájjal érdeklődni, s közben el-elnézzük, hogy milyen könnyedén készíti el a többi fogást is.

CD: Hát persze, mindig. Nem megy nélküle. Finomnak kell lennie, ami a vendég elé kerül, ez pedig csak úgy derül ki, ha én is megkóstolom. Nekem is ízlenie kell. A vacsorák után biciklire pattanok és letekerem az aznapi menüt – mondja nevetve, miközben lendületesen kevergeti az előtte gőzölgő teát. Nagyon szeretem a teákat. Igyekszem mindig különleges változatokat kipróbálni. A lakáséttermemben bárki kipróbálhatja őket.

- Honnan származol? Mesélj magadról, a gyerekkorodról.

CD: A nagyszüleimet tartom a példaképeimnek. Egy tanyán éltek, én pedig mindig a ház körül sündörögtem. Leginkább a nagyapának segítettem be, mert a nagymamán inkább női munkákat látott el. Volt egy időszak, amikor úgy akartam élni, mint ők. Távol a város zajától, kerttel. Erre minden esélyem meg is lett volna, mert a nagyszüleim nekem szánták a tanyát. No és hát a főzés…amióta az eszemet tudom, érdekelt. A nagyanyó isteni ebédeket/vacsorákat rittyentett. sokmindent megalapozott.

- Már akkor megfogalmazódott, hogy szakács szeretnél lenni?

CD: Igen. A nagymamámnak mindig elkelt egy segítő kéz. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni a konyhában. A főzés egy álom. Akkor még persze nem tudtam milyen nehéz szakmai is ez. Ha elmegyünk a barátainkkal nyaralni, ők pedig a lemennek a diszkóba, ki másnak is kéne rájuk főzni, mint nekem. (nevet) Komolyra fordítva a szót, azt kell, hogy mondjam, nagyon jól döntöttem. A legjobb választás, amit hozhattam az életemben. Ahogy teltek-múltak az évek, lassan átkerült a fakanál a szüleim-nagyszüleim kezéből az enyémbe. Emlékszem, iskola utána beestem a konyhába és ki sem jöttem addig, amíg valami finomságot nem készítettem nekik. Elment a gyerekkor, kamasz lettem és még akkor is úgy gondoltam, hogy ez a legcsodálatosabb dolog. 14-16 éves koromig szinte megállás nélkül főztem, főztem és csak főztem. Aztán persze egy idő után tovább akartam lépni, nem megragadni egy alapszinten. Beiratkoztam egy 3 éves iskolába, ami egy alapdiplomát adott, majd egyre többet tanultam, egyre több vizsgát tettem, egyik professzionális iskolát a másik után végeztem. Ezután a katonaévek következtek. Afrikába kellett mennem, belecsöppentem az irak-iráni háború kellős közepébe. Egy amerikai hajóra kerültem. Rengeteget bombáztak. Nagyon nehéz periódus volt ez az életemben. Miután levetettem a mundért, előkaptam a bőröndöt és meg sem álltam Ausztráliáig, Új-Zélandig. Nagyjából 40 országban jártam 20 év alatt. Mindenhol az éttermekbe nyitottam be először, kérdeztem a séfeket. Szép volt, jó volt, de nem ez volt a legfontosabb.

Illatok a falon | fotó: A szerző felvétele 

- Mindenhol francia konyhát főztél?
CD: Nincs olyan, hogy francia konyha. Főzés van, ízeket használunk. Nagyon fontosak, azokhoz ragaszkodunk. Sokan mondják, hogy például olaszul főznek. De hangsúlyozom, ízek vannak leginkább és nem konyhák. Az olasz ízek szépek, szeretem használni őket. Muszáj, hogy főzéskor jó irányt válassz. Monacóban például Alain Ducasse jobb kezével, Mario Muratore-val főztem a hercegnek. Nem készíthettünk akármit. Jó ízekkel dolgozhattunk csak. Nagyjából egy évet dolgoztam Marióval, elfáradtam. Elköltöztem Strasbourgba, ahol egy Michelin-csillagos étteremben helyezkedtem el, majd megnyitottuk a Kaskai éttermet, mely 6 hónappal a nyitás után csillagot kapott. Chef de partie-ként vittem a zöldség részt. Több mint 25-en voltunk a konyhán. Ezután a Le Crocodile-ba mentem, a húsos állásért feleltem.

- Ahogy hallgatunk, azt kell, hogy mondjuk, nincs Michelin Christophe nélkül és Christophe Michelin nélkül.

CD: Ez nem így van. Magyarországon sem volt akkor Michelin-csillagos étterem, amikor én itt dolgoztam. (nevet)

- Komolyra fordítva a szót, rengeteg hely, rengeteg ember, rengeteg találkozás tarkítja az életedet. Ki volt, vagy ki a mai napig a példaképed azok közül, akikkel együtt dolgoztál?

CD: Az egyik az előbb emlegetett Mario Muratore, a másik pedig….a nagyapám. Neki köszönhetem, hogy élek-halok a jó alapanyagokért. Élénken emlékszem például egy több mint ezer kilós bikára… micsoda látvány volt. Én szeretem a jó, házi alapanyagokat, amelyeknek ismerem a származását. Nagyon sokat számítanak, hiszen a kész termékek, az ételek ebből születnek. Ha rossz az minőségük, nem tudsz jó ételt készíteni, de ha jó, akkor szinte lehetetlenség rontani.

- Hogyan kerültél Magyarországra, mi annak a 11 évnek a története, amíg itt éltél?

CD: Miután megismertem a feleségemet, Magyarországra költöztem. Mindenképp a gasztronómiában akartam dolgozni és mivel akkoriban Magyarországon nem voltak jó lehetőségek, elmentem Svájcba a Palace Hotel Stadtba 3 évre. Ez egy top 10-es hotel. Executive sous-chef pozícióba kerültem. Hírességek és fontos vállalkozók jártak ide, nem volt mindegy, hogy mit készítünk nekik, nem hagyták ott a pénzüket akármiért. Ezután elkezdtem versenyekre járni. Részt vettem egy rangos, nemzetközi versenyen, ahol második helyezést értem el 2000-3000 szakács közötl. Nagyon szép emlék számomra, mert sosem hittem volna, hogy ez egyszer majd megtörténik vele. Egy olyan jellegű süteményt készítettem, mint az eckler, csak torta formájú volt és impozánsabb. Közben érkezett a hír Budapestről, hogy a feleségem állapotos. Végleg visszatértem Magyarországra. Nem ismert senki, ahogy én sem ismertem senkit. Egyetlen étteremben sem számított a múltam, Magyarország akkoriban gasztronómiailag még nem volt igazán nyitott, ezért nem sok lehetőség adódott. Újra nulláról kezdtem. Bruttó 120 ezer forint volt az első fizetésem. Ne feledjük, 13 évvel ezelőtti időszakról beszélek. A Grand Hotel Royalban kezdtem, ahol 1 évet töltöttem. Egy nap érkezett egy telefon a Hotel Sofitelből. Felkértek, hogy csatlakozzak a konyhai csapathoz, igent mondtam. Ez az igen a következő 3 évemet jelentette. Ez idő alatt a Budapest Caféval is elkezdtem foglalkozni, én végeztem a számításokat, a kalkulációkat, hogy hol, hányan dolgozzanak, egyszóval összeraktam a konyhát. Majd jött a Lou Lou. Rudits Károly, a tulajdonos egy nagyszerű ötlettel állt elő: csináljuk meg Magyarország legjobb éttermet. Azonnal rávágtam: ok, a tied vagyok. Minden önteltség nélkül mondhatom, a Lou Lou velem új korszakba lépett. Kitűnő csapat gyűlt össze, nagyon jó kapcsolatok alakultak. Jó forgalmat bonyolítottunk, szerettek bennünket az emberek. Beletettem a szívemet, lelkemet, mindig ott voltam. Aztán egy nap bezárt az étterem. Nagyon sajnáltam. Az első Michelin-csillagos hely lehetett volna. Véleményem szerint már csak egy kis idő kellett volna. Megközelítésben, mentalitásban nagyon sok ma híres és elismert étteremnek volt az elődje a Lou Lou, ez biztos. Ezt az időszakot követte a TV Paprika.

- Miért mentél a TV Paprikába? Mi volt vele a célod?

CD: Nem volt célom. Nagyon letört a Lou Lou bezárása. A feleségem beadta a jelentkezésem úgy, hogy én nem is tudtam róla. Nem akarta, hogy tovább szomorkodjam, azt szerette volna, hogy ismét „nyeregbe üljek”. Megnyertem a válogatót, s három héttel később elindult a TV Paprikában a megmérettetés. Pedig én Franciaországban, francia tévénél akartam dolgozni. Lehet, hogy valamit félreértett a feleségem. (nevet) A finálé előtt azt mondtam, hogy ok, eddig játszottam és így átmentem minden fordulón, de most a végén mindent beleadok, hogy megnyerjem ezt a versenyt. Nagyon sokan álltak mellettem. Tudták, hogy mikor, milyen problémáim vannak vagy, hogy mit jelent számomra az öröm. Meg akartam nekik nyerni, mert ők a legfontosabbak a családom után. Nagyon sokat jelentett a feleségem és a két iker gyerekem biztatása is. Végül egy palacsinta soufléval nyertem, amihez barackot tálaltam, a főétel pedig libamáj volt. Négyen ültek a zsűriben, Szily Nóra, Serényi Zsolt, Váncsa István, Zsigmond Gábor. A casting után még három sorozat következett velem a tévécsatornán. (A Christophe - bocsánat lenni francia, majd a Christophe és barátai, végül Szily Nórával Christophe Provance-ban – szerk.).

Falra pingált alapanyagok/illatok | fotó: A szerző felvétele 

- Ha jól emlékszünk, egyedül a provence-i rész volt az, amit nem stúdióban vettetek fel, hanem meg sem álltatok a forgatócsoporttal Franciaországig.
CD: Igen. Nagyon szerettem mindegyik részt, imádtam a barátaimmal főzni, de Provance-ba menni főzni, az egy igazi élmény volt. Négy hétig tartott a forgatás. Rengeteget főztünk, ettünk és nevettünk. Leforgattunk kb. 20 adást.

- Mi jött utána?

CD: A TV Paprika is véget ért, s jött a Pierrot, ahol 1 évig dolgoztam. Onnan mentem nyugdíjba, két évvel ezelőtt visszaköltöztem Franciaországba.

- Azért mentél onnan nyugdíjba, mert úgy érezted, hogy elérted a szakmád csúcsát a Pierrottal, hogy már onnan nincs tovább?

CD: Francia vagyok. Úgy éreztem, hogy csak a saját hazámban tudok kiteljesedni, ott vagyok igazán otthon. Illetve egyre inkább zavart, hogy irigykedő, féltékeny emberek vesznek körül. Ez eléggé megviselt, pláne azok után, hogy milyen keményen megdolgoztunk a Lou Lou sikeréért. A Pierrotban jól éreztem magam, de miután véget ért, kikristályosodott, vissza kell mennem Franciaországba. Megbeszéltem a dolgot a feleségemmel. Kimentem munkát keresni. Mondtam a gyerekeimnek, hogy most legyenek erősek, megértettek engem. Szerencsére gyorsan rendeződött minden, találtam munkát, lakást, a család kiutazott hozzám. Elkezdtem egy mesterszakács képzést is, lediplomáztam. Jelenleg Franciaország egyik legjobb séfje mellett dolgozom, akinek a nevéhez több ismert és elismert étterem is tartozik.

- De most mégis Magyarországon beszélgetünk!

CD: Ez a lakásétterem egy négyéves álom beteljesedése. Hosszú hónapokon keresztül alakítgattuk Bíró Botond barátommal, hogy tökéletes legyen, egy olyan hely, amilyennek mi szerettük volna látni. 
Botond két évvel ezelőtt indított egy üzletet, a Myropoliumot. Abszolút természetes alapanyagokból készítenek parfümöket, és egyéb kozmetikai szereket. Az elején nem értettem hozzá, de mára már nagyon sok dolgot megtanultam, ami nagyon izgalmas. Például azt, hogy vannak az alapillatok, melyeken belül találhatunk virágos, citrusos, balzsamos, aromás és fás jegyeket. Botond egy idő után üvegcsébe zárta a fűszerek illatait is, többek között a rozmaringot vagy a bazsalikomot. 
Innen jött az ötlet a Béterv Parfümséfre is, ami nem más, mint egy lakásétterem az Aradi utcában, melynek megnyitóját nemrég tartottuk. Annyiban különbözik a már meglévő ilyen jellegű éttermektől, hogy ahogy a nevében is benne van, parfüm illatokra épülnek az ételek, a menük is. Hogy értsd: az első két vacsora és a te reggelid is a mandarin illata, íze köré csoportosul. Igyekszünk Botonddal úgy összeállítani a menüt, hogy különleges íz-illat hatásokat érezzenek a vendégek.

- Te vagy az állandó séf?

CD: Nem. Igyekszem a későbbiekben is fontos szereplője lenni a helynek, de lesznek más meghívott séfek is, valamint Botond is sokszor fogja magára ölteni a séfkabátját.
- New Yorkban nagy divatja van a hasonló dolgoknak.CD: Így van, a hasonló New York-i helyekre az a jellemző, hogy ott sok illatösszetevő egy fogást képvisel ízben. Ott a híres parfümöket vették meg, s ott bontották illatokra magát a parfümöt, nálunk viszont már maga a parfüm is természetes összetevőkből áll, így sokkal jobb összhatást lehet elérni, amikor íz és illat párosításáról beszélünk, vagy főzünk a témában.

Konyhám, konyhám mond meg nékem... | fotó: A szerző felvétele 

- Mintha azt érezném, hogy ismét hosszabb távra tervezel itthon?! Mik a terveid a jövőre nézve?
CD: Jól látod, szeretnék ismét kicsit többet itt lenni. Két év óta nem voltam Magyarországon. És most mit látok: őrület, ami a gasztro színtéren történik, természetesen pozitív értelemben. Nagyon kinyílt Magyarország, befogadó lett és az újdonságokat nagyon jól hasznosítja, nagyon jól „tálalja” az érdeklődőknek. Büszkeséggel tölt el, hogy ennek a hatalmas változásnak és forradalomnak az úttörője lehettem. Jó ezt látni, hiszen ma már tudom, hogy a Lou Lou mégsem volt hiába való próbálkozás.

A nagy tervem az, hogy 2014-re a legjobb francia séf legyek – s büszkén mutatja a jelenleg még nem létező séfkabátjának a nyakán a trikolor három színét, amit akkor viselhet csak, amikor már valóban ő a legjobb séf.

- Na és a Michelin-csillag?

CD: Michelin-csillag ide, Michelin-csillag oda, engem csak az érdekel, hogy a legjobb séf legyek a hazámban, s a barátaimat mindig magam mellett tudhassam.

(ez az interjúm a Dining Guide-ban jelent meg 2012. decemberében)

____________________________________________________
2012. december 04.: Nyáry Krisztián - Irodalmi szalon régi idők nagy szerelmeivel

Nyáry Krisztián neve ma már egyet jelent a múlt és jelen kapcsolatával a facebook-on. Irodalmi megosztásai pillanatok alatt hatalmas népszerűségre tettek szert, követői száma napról napra növekszik, s mára már egy régi, szerelmi könyvet is kiadott a megosztásaiból, Így szerettek ők címmel. De ki is valójában Nyáry Krisztián. Erről, s még sok egyéb dologról beszélgettem vele a napokban. 

- Nyáry Krisztián neve nagyon sokáig összeforrt a politikával. Az idei év viszont hatalmas változást hozott. Elindult a facebook-on egy irodalmi „kirándulás” az Ön vezetésével. Még be sem fejeződött az év, mégis több tízezres az oldal látogatottsága, ma, ha valahol a nevével találkozunk, talán a legutolsó az, hogy a politikával azonosítjuk, s nemrég könyvet is kiadott a megírt szerelmi történetekből. Honnan jött az ötlet, hogy a politikát irodalomra váltsa, s ne valami másra?

NyK: Mindig kommunikációval foglalkoztam, amiben volt politikai kommunikáció is, de nem voltam politikus soha. Volt a múltamban is, ahogy a jelenemben is üzleti élet is. A fővárosi önkormányzat kommunikációsa voltam. De inkább közkeletű tájékoztatás volt, de persze a polgármesterről is. Ő volt a munkám 10%-a. De csináltam választási kampányt is.

15 éve nem foglalkozom irodalommal, azóta csak a kommunikáció van.

- Akkor ezt a mostani irodalmi munkát már megelőlegezte egy tanulmány is?

NyK: Igen, a Pécsi Egyetemen végeztem irodalom és művészettudomány-esztétika szakon, majd ottmaradtam tanítani. 1997-ig dolgoztam ott. Egy ideig a kettőt párhuzamosan végeztem, ma már csak kommunikációval. De az évek alatt ennek a szakmának számtalan posztját kipróbáltam: Piackutató cég, ügynök, saját ügynökség, másik ügynökség.

- Akkor a kommunikáció még most is tart?

NyK: Igen, abból élek.

- Amit a facebook-on posztol, annak még nincs anyagi haszna?

NyK: Nincs. Illetve nem tudom, hogy az üzleti életben ki, miért keres meg. Sokan mondják, hogy olvassák az írásaimat.

- Ahogy elnéztem az oldalát, idén év elején ugrott meg nagyon a látogatottság, amikor elkezdte az irodalmi gondolatok írását.

NyK: Igen, amiket előtte írtam, a barátaimnak szóltak inkább, s valóban politikai jellegűek voltak. De ez is a barátaimnak szólt kezdetben. De ez kellőképpen érdekes volt ahhoz, hogy az ismerőseim ismerősei is megosszák.

- Elég érdekes az - azért valljuk be őszintén -, manapság az irodalom szeretete, az iránta való érdeklődés nem olyan erős, amennyire látogatott és kedvelt az Ön oldala. Mi a siker titka?

NyK: Ez valóban siker lett, pedig nem tervezett a dolog. Ezt végig kellett gondolnom, mert nem könnyű az embernek saját magát elemeznie. Ami talán a legelső ok, hogy ez egy képes műfaj. A facebook-ot azért találták ki, hogy az emberek  képes tartalmakat osszanak meg. Ha nem lennének képek, tizedennyien olvasnák az oldalt, ez egy behúzó. A másik a szerelem, a párkapcsolati téma. Ezek érdekesek, még akkor is, ha a szomszédunkkal történik, nemhogy egy ismert szerzővel. Sokaknak azért fontos, hogy a saját magánéleti dolgait összehasonlítsák másokéval. Bár nem vagyok ennek szakértője, de úgy gondolom, van kb. 10-15 féle szerelmi séma, s ennek a mátrixában élünk mindannyian. S ez igazolódik vissza a kommentekből is, mert reagálnak rá az emberek, hogy ők is így tettek, vagy ők másképp. A másik, hogy kik a hősök. Ezeknek az embereknek a művei ott vannak a polcokon, valamilyen viszonyban vagyunk velük, szeretjük a történeteiket. S ezek nem olyan történetek, amelyeket ismerni lehet. Még a célközönségemnek sem, akik a fővárosi, nagyvárosi diplomás, értelmiségi nők. Ők a többség, de nem az elsöprő többség. Az átlagnál olvasottabb ez a réteg, de ezeket a történeteket még ők sem tanulták az iskolákban, s azt mondják, jé, ezt nem tanultam sehol. Pedig ezeket nem én találom ki, de valahogy mégsem jut el az emberekhez azért, mert maga az irodalomtudomány leírása annyira arisztokratikus típusú, hogy azokon az embereken kívül, akik írják, s az ő körükön kívül, akik vannak kb. 500-an, nem jutnak el ezek az információk másokhoz. Ez egy nagyon zárt világ. Én is szólaltam már meg ezen a nyelven, de ez ezért nem jut el még középiskolás szintre sem.

- S Krisztián hol találta meg ezeket az információkat?

NyK: Mivel én is ezekben a körökben forogtam, a kollégáimtól kaptam az első 15 történetet, ami utána már a fejemben volt, s csak annyi volt vele a dolgom a megírás előtt, hogy kicsit utána nézzek, az évszámok teljesen stimmelnek-e. Igazából csak le kellett írnom őket, s utána az egyik hozta maga után a másikat, amelyek már kicsit keresősebbek voltak, de annyi helyzetelőnyöm volt, hogy tudtam, hol kell keresni őket.

- Ezt pont kérdezni szerettem volna, hogy honnan szedi össze az információit?

NyK: Levéltár, múzeumok, sok helyről.

- S az internet? Ha én most beütök az Ön által megjelentetett anyagok közül valamit, csak Önt adja ki mint forrást?

NyK: Már majdnem mindent az internetről veszek. Szerencsére már szinte minden fent van a neten. Persze vannak könyveim is, de az internetet nagyon használom. Sokkal jobb ma már a helyzet, mit pár éve. Csak tudni kell keresni.

- Akkor a titok kulcsa a jó keresőszó?

NyK: Hát, igazából igen, de az sem mindegy, hogy hol keresem azt, amire szeretnék rátalálni. Vissza-visszajárok bizonyos helyekre, ahol mindig vannak új infók. De van még egy fontos dolog. A magyar facebook mostanában jutott el addig, hogy hosszabb tartalmakat osztunk meg, nem pedig egysoros státusz üzeneteket, hogy kivel ebédelek. Elkezdtek az emberek kicsit mást is felrakni. Nyilván nem véletlen, hogy én is most kezdtem el ezeket felrakosgatni.

- Mi volt az indíttatás?

NyK: Nehéz ezt így megfogalmazni. Azt gondoltam, a barátaimat is érdekli nem csak engem. Nyilván, ha hasonló nem lenne a facebook-on, nekem sem jutott volna eszembe ezt elkezdeni. De jó pár oldalon láttam már megosztva régi képeket nem csak a családról, meg történeteket, s a facebook úgy látom kicsit blogszerűbbé kezdett válni mostanában. Valamint, van egy másik oka is, úgy látom, a gazdasági vállság idején az emberek szívesebben foglalkoznak a múlttal, érdekesebbé válik , s biztosabb egy konjuktúrásabb helyzetben ez nehezebben ment volna.

- Krisztián, mit gondol arról, hogy az Ön népszerűségének a gyors felívelése köszönhető-e annak, hogy az Ön olyan körökben mozog, olyan emberek a barátai, akiknek a szava mérvadó, sokat jelent egy elég széles körben, hiszen ők hiteles személyek?

NyK: Egyik oldalon igen, másik oldalán akár ez egy korlát is lehetett volna, de nem lett az. Mivel az én ismerőseim egy jól körülhatárolt politikai világnézeti körhöz tartoznak, ez a másik oldalnak egy korlát lehetett volna, de nem lett az. Nem érzem azt, hogy elutasítanának jobb oldali olvasók, sőt, ugye csomó mindenkit lehet ismerni.

- Én azt hiszem, az Ön olvasóköre elég vegyes.

NyK: S egyben elég vicces is, mert ugyanazokat a képeket osztják meg, s van úgy, hogy egy képemhez a két egymás alatti hozzászóló az életben nem is beszélne egymással. Valószínűleg ez egy olyan területe maradt az irodalmi diskurzusnak, ami nem megosztó. S írnak a könyveimről jobb oldali helyeken is, s nem érzem, hogy ez megosztó lenne.

- Akkor Önt most már íróként tartják számon?

NyK: Igen, mindamellett, hogy én nem tartom magam írónak, nehéz lenne megmondani, hogy minek tartom magam.

- Kommunikátornak tartja magát?

NyK: Hát igen, de ezt még ki kell találnom, ezt még magam sem tudom.

- De mi áll önhöz közelebb? Az irodalmi vagy a kommunikátori világ?

-           

NyK: Nehéz ez, igazából a kettő között átfedés is van, az egyik a szakmám, a másik a hobbim. Ezt azért csinálom, mert ez a hobbim, s addig csinálom, amíg a hobbim lesz.

- Számított ekkora népszerűségre?

NyK: Nem. Igazából semmire nem számítottam. Nem azért kezdtem, hogy népszerűséget generáljak magamnak, nem gondoltam, hogy ebből egy sorozat, pláne nem, hogy egy könyv lesz. Véletlen adódott minden ebben a történetben.  Vélhetően, ha terveztem volna, nem sikerült volna ennyire jól.

- Félreértés ne essék, de nevezhető-e ez egy igényes, szépirodalmi bulvárnak? Mert beszéltünk ugyebár az irodalom arisztokratikus nyelvezetéről, amit Ön nem használ, hanem inkább a hétköznapi ember nyelvén szólal meg, ahogy azt beszéltük is, egészen hétköznapi témákról, csak a szereplői ismert, híres szerzők.

NyK: Igen, igazából lehet, mert  jelenleg hazánkban erre nincs kialakult meghatározás, hogy milyen stílus ez. Angolszász országban van hasonló, ami egy ismertterjesztő funkciójú, szórakoztató szöveg, amelynek elsődleges célja a szórakoztatás, nincs magasztosabb funkciója. Ma már ahogy elnézem, lett ennek egy olvasásra buzdító funkciója is, nem azért, mintha én erre kértem volna az olvasóimat, hanem mert ezt váltja ki az olvasóból. Egyszerűen így szeretek írni, ez a stílusom, úgy látszik, mások meg ezt szeretik olvasni. Ezért tehát ha valaki bulvárnak hívja, teljesen elfogadható, de azért nem az a kategória, ami a standokon megkapható – nevet. –

- S akkor nézzük a könyvet. Miért pont a szerelem?

NyK: Hát, minden ezzel kezdődött, egy 2-3 mondatos dolog volt egy Radnóti kép alatt, amit hihetetlen sokan megosztottak. Aztán a második is valami ilyesmi volt, s a többi már adta magát, hogy erről kezdtem írni.

- De nem csak ilyen van fent az oldalán?

NyK: Igen, a facebook-on másról is írok, de az egyértelmű volt, hogy a könyv a szerelemre fog épülni. Egyrészt, mert abból van a legtöbb, meg mégiscsak ettől jöttek az olvasók. De nem tudom miért erről kezdtem el írni. Biztos foglalkoztat a téma, de igazából azt gondolom, az élet kijelölte ezt a témát.

- Ha jól tudom, egy hét alatt listavezető lett a legtöbb helyen ez a könyv.

NyK: Igen, sokfajta lista van, de a négy legfontosabb listán ott van az első helyeken.

- Mi a cél?

NyK: Nincs. Bevált, hogy nincs recept. Persze, szeretném, hogy minél több könyvet megvegyenek, de nincs konkrét cél.

- Egy újabb könyv?

NyK: Nyilván nem állok ellent, de azért ez a mostani könyv sem úgy jött, hogy adtak egy üres lapot, hogy írjak egy könyvet. Minden anyaggal természetesen munka volt, mindegyiket kibővítettem, de nem olyan volt, mintha elölről kellett volna írnom. Azért az egy szerencsés helyzet, hogy én folyamatosan írom ezeket. Viszonylag gyorsan meg tudok írni egy könyvet. A szűk keresztmetszet mindig az, hogy legyen időm.

- Munkájában mindig visszanyúlik a régmúltba. Mi van a jelen kor irodalmáraival?

NyK: Alapvetően azt a szabályt állítottam fel magamnak, hogy nem írok meg olyan történetet, ami élő emberek érzelmeit sértené. Tehát az általam leírt szerelmi történetek szerelmi részei a XX. század 70-es éveiben történik. Természetesen, van aki tovább élt, akkor leírom mi történt vele, de biztos, hogy nem írok meg olyat, ahol a szereplők még élhetnek. A könyvben ugyebár azért két olyan történet szerepel, ahol él az egyik fél. Az egyik Gyarmati Fanni, ő azért nem egy hétköznapi eset, hogy valaki 100 éves, a másik Pilinszkynek az első felesége, aki Franciaországban él, de kellőképpen régi a történet ahhoz, hogy úgy érezzem, meg lehet írni. Ennél újabbak nincsenek, illetve ami a facebook-os történetek között van, ott megtalálható Kodály Zoltán második felesége, aki szintén még él, de ez is egy régi történet már. De nyilván lenne mit írni Petri Györgyről, vagy bárki másról, akárcsak a már meghalt, de félkortárs írókról, de nem, úgy érzem, ez sokak érzékenységét sértené, ez túl személyes lenne, s erre vigyázok.

- Úgy érzi? Sértené?

NyK: Valószínűleg. Valaki leír egy szerelmi történetet, az egy intim dolog. Még akkor is, ha nem bánt vele, csak nem biztos, hogy szeretné, hogy más is tudjon róla. Arról nem is beszélve, hogy az olvasóim között vannak sokan, aki leszármazottjai híres szerzőknek, s már csak ezért sem.

- Ilyen jellegű visszajelzést kapott már? Hogy ennek vagy annak vagyok a leszármazottja?

NyK: Rengeteget. Negatív visszajelzést még nem, de sok boldog szót már igen. Sokan hozzátesznek, kiegészítik olyan információkkal, amik nincsenek megírva sehol. Pl. feltettem egy képet Sárközi Mártáról, Molnár Ferenc lányáról, s csak időskori képem volt. Kb. két óra múlva jelentkezett a dédunokája, s küldött egy fiatalkori képet a családi albumból. És kiegészítő történetet, hogy van Mártának egy kiadatlan naplója, amiből nem idézhetek, de legalább láthattam. Azóta már sok ilyen relikviát láttam. S akkor eldöntöm, hogy mit lehet publikálni és mit nem. Egy ilyen érdeklődésű embernek ez nagyon jó. A könyvben egy jelentős rész ilyen információkkal lett kiegészítve, amiket a facebook megjelenés után kaptam, s volt rá lehetőségem, hogy felhasználhassam őket. Ahhoz képest ez egy hatalmas élmény, mint amikor még irodalomtörténészként írtam egy tanulmányt az irodalomtörténeti közleményekbe, s arra az volt a visszajelzés, hogy fél év után egy konferencián odajött valaki, hogy olvasta, s ez és ez a véleménye, most pedig órák múlva már jönnek a visszajelzések. S negatívat még nem kaptam.

- Épp ezért lepődtem meg egy kicsit, amikor az előbb azt mondta, hogy azért nem ír jelenkori szerzőkről, hogy nehogy az érzelmeikben megsértse őket. Nem olyan jellegűek az Ön írásai, s ezek szerint a hozzátartozók sem érzik úgy. Itt azért el tudunk kanyarodni élesen a bulvártól, hiszen minden az Ön írása, csak nem sértő senkire.

NyK: Nyilván ugyanolyan történetek vannak a jelenkori írók körül, mint a Nyugatosok körül, s ki akarna olyan történetet olvasni magáról, mint Karinthy és Böhm Aranka házassága. Mindig azzal szoktam megnyugtatni az író barátaimat, hogy először meg kell halniuk, utána várunk húsz évet, s majd utána – nevet - .

- Akkor már nem rettegnek túlzottan J. Az előbb említettük Gyarmati Fanniékat, a ma élő szereplőket. Ön szerint ők tudnak Önről?

NyK: Nem hiszem. Pl. Fannit eléggé óvja a szűk környezete, pár emberrel tartja csak a kapcsolatot, és nem engednek nagyon a közelébe senkit. Péczely Sarolta pl. 70 valahány éves, de nem hiszem, hogy eljutnak hozzá ezek a hírek. Én nem vagyok életrajz kutató, nyílván nekik lenne igazán érdekes ez az információ. Persze, engem is érdekelnének, de egyrészt időm sincs rá.

- Régi anyagokból dolgozik, az interjú elején említette. Hogy áll jelen pillanatban a tarsolya? Előre láthatóan kb. mennyi ideig látja ennek a szépen ívelő folyamatnak a jövőjét?

NyK: Mivel nem csak szerelmi témában írok, elég széles a spektrum, hosszabb időre van talán anyagom, de mindig egyik történet hozza a másikat. Egyszer biztos elfogynak a szerelmi történetek, de nem csak írók és művészek vannak. Nem látom jelenleg az út végét. S még itt van az örömből való írás is, lehet, hamarabb unom meg, minthogy elfogyjon az anyag.

- Mi a következő vonal a szerelem után, ami érdekli?

NyK: Nincs konkrétum ebben sem. Nyáron ugye ott volt az Olimpia, akkor arról írtam, mert természetesen engem is érdekelt. Persze nem értek a sportolói önéletrajzokhoz. Ami történik a világban, ahhoz mindig van egy hozzá kapcsolható anyag.

- Elmondása szerint nem látja igazán, hogy mi lesz a könyv célja vagy mi lesz az oldal sorsa, de azért mégiscsak biztos gondol erre. Ha csak rövid időben is gondolkodik előre. Mit lát, mi lehet ennek a jövője?

NyK: Azt pl. látom, hogy amit csináltunk a könyvbemutatóra, vagy a nyári felolvasó estet, azt szerették az emberek, ezért ez megéri így is. Lehet, hogy egyszer valaki ezzel komolyabban fog foglalkozni. Megkerestek már rendhagyó órákkal is.

- Mi alapján posztol egy nap, ha nincs mibe kapaszkodni? Ehhez ihlet kell?

NyK: Idő kell és tudatosság is. Megszoktam a határidőket, de van kb. 5-6 megírásra váró sztorim, amik meg vannak kezdve, s ezeket szépen lassan befejezem.

- S mi a legkedvesebb anyaga eddig, ami Önt is megérintette?

NyK: Ami igazán megérintett az újszerűségével, az Benedek Elek, ami ugyebár nem egy bulvár téma és mégis. Az élete végéig tartó szerelem. De több ilyen van. Azért én olyanokról írok, akiket szeretek, vagy legalább érdekesnek tartom őket. Akik nem érdekelnek, azokról nem írok.

- Mi alapján választ egy nap, ha van ideje és 5 anyag hever Ön előtt?

NyK: Hirtelen. Ha van egy érdekes mozzanat, akkor annak elkezdek utána nézni.

- Elindult egy irodalmi vonalon fiatalon, majd jött a kommunikáció világa, s most ismét irodalom. Ez egy gyerekkori álom megvalósulása? Vagy mit jelent Önnek az irodalom?

NyK: Mindig szerettem olvasni, már kisgyerekkoromban is…

- Magyarokat? Mert róluk ír leginkább.

NyK: Nem, mindent fogyasztok, de a legkönnyebb a magyarokról írni, mert ők érhetők el legkönnyebben. Ilyen típusú gimnáziumba jártam, ilyen szakot végeztem az egyetemen, ez mindig vonzott.  S most a kommunikációban is magyarról magyarra fordítok, tudok hasznosítani belőle.

- De gyerekkorában volt ehhez kapcsolódó álma, hogy író vagy költő legyen?

NyK: Csak annyira, mint a többi gyereknek, alsóban, amikor éppen nem kukás akartam lenni. Persze, mindig volt bennem egy közlésvágy, de az, hogy saját nevemben írjak, az nem.

- Mitől szeret kommunikálni? Mi hajtja Önben a közlésvágyat? Sok gondolata van?

NyK: Egyrészről igen, másrészt pedig erre vagyok a szakmámban is trenírozva. Jobban és szívesebben fejezem ki magam írásban, mint szóban. Gyorsan és mentális nehézség nélkül írok, nem okoz gyötrődést. Ez egy készség bennem, amit használok.

- Mit üzen most innen, általam, s nem a facebook oldala által az olvasóknak?

NyK: Mindig azt látom, hogy az emberek elcsodálkoznak, hogy erről miért nem hallottak a suliban. Mert a középiskolai oktatás is elég kanonikus, nem hús-vér emberekről tanulunk, hanem szobrokról. Legyünk egy kicsit kételkedőek, olvassunk utána a dolgoknak, nagyon érdekes utakat járhatunk be. 

____________________________________________________

2012. augusztus 08.: Virsky Ukrán Állami Népi Táncegyüttes...egy együttes, amely átírta a tánctörténelmet

A Virsky Ukrán Táncegyüttes az egyik legérdekesebb tánckar amelyet valaha is láttam. A színek ezernyi áradatán és a tökéletesen megkomponált koreográfián túl, messze meghaladják a fizika törvényeit.

Ennek annyi csupán a titka, hogy a tagok a mai napig Pavel Virskynek, az táncegyüttes megalapítójának táncolnak a próbáktól egészen az előadások utolsó pillanatáig. Igaz, Pavel Virsky már 30 éve nincs az élők sorában, de ahogy Miroslav Vantuh fogalmazott: „Virsky fentről nézi az együttest és úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.”

Miroslav Vantuh ma már családi vállalkozásban terelgeti a tánckart. Érdemeiért 2002-ben megkapta az „Ukrajna Nemzeti Hőse” kitüntetést. 

Miroslav Vantuh az egyik legnagyobb egyéniség akivel mostanában találkoztam. Mély alázattal, szerénységgel és rendíthetetlen hittel beszél barátjáról Pavel Virskyről, s az ő örökéről, a Virsky Táncegyüttesről. 

De ki is valójában Miroslav Vantuh, s mi is valójában a Virsky?

- Miroslav, először arra szeretném kérni, beszéljen egy kicsit magáról, hiszen az ember ritkán találkozik nemzeti hőssel.  

Miroslav: A sikerhez az Isten adottsága is közre játszott.  1946-ban, a háború után befejeztem az iskolát, utána egy katonai együttesben kezdtem a pályafutásomat. 1964-ben megalapítottam a saját tánciskolámat, s ott indult igazából karrierem. Elég egyértelmű tehát, hogy én is táncoltam – mondja nevetve -. 1975-ben meghalt Pavel Virsky, aki akkor már nagyon jó barátom volt. A Virsky Táncegyüttes már akkor több volt, mint egyszerű tánckar, egyszerű folklór, nem engedtem, hogy szétessen. Átvettem az irányítást és mai napig a feleségemmel állítjuk színpadra a fiatalokat nagy sikerrel szerte a világban. A feleségem a koreográfus, valamint a lányom és a fejem is. A fiam pedig a helyettesem. Családi vállalkozásról van tehát szó. Sokat dolgoztunk az együttessel, igyekeztem megtartani és tovább fokozni Pavel Virsky legjobb tulajdonságait, amit az együttesben létrehozott. Ezért hamarosan Sevcsenko-díjat kaptam, majd 2002-ben az Ukrajna Nemzeti Hőse díjat a kultúráért és a tánckarért tett munkámért. De ne feledjük, ez az együttes érdeme is. Nélkülük nem ment volna.

- A tánckarért tett munkásságát értem és ismerem is. De a kultúra területén mit hozott még létre?

Miroslav: 30-32 éve, amikor átvettem Virskytől az iskolát, a társulat vezető tánckar volt Ukrajnában. Az egész világ megbecsülte már akkor a tánckart, ahogy azóta is. Rengeteg cikket írtak rólunk, a munkánkról, s arról, hogy milyen szépen megtartottuk ennek a tánckarnak a szintjét még a Szovjetunióban is, s most is.

70 országban lépett már fel a tánckar, Budapest után tájföldre megyünk 1 hónapra, utána 1,5 hónapos turné következik Kínában, majd Kanada és Lengyelország. A világon mindenhova hívnak minket, elismernek bennünket világszerte és szeretnek is.

- Az elmúlt 10 évben nem voltak itt. Miért nem? S most miért jöttek vissza?

Miroslav: Nem hívtak bennünket. Nem volt olyan szellemi vállalkozó, aki ebben kultúrát látott volna. Párizsban pl. 30-szor voltunk. Tizenegyszer Amerikában, turnénként 3 hónapig.  Most Brazíliából jöttünk. Nagy szeretettel és nagy készülődéssel jöttünk Magyarországra, hiszen az előző rendszerben jártunk itt a lensbergi társulattal, és nagyon szerettük a magyar közönséget. S ami szakmailag nagy érdekesség számunkra, a Papp László Sportaréna a legnagyobb befogadó képességű aréna, ahol felléptünk valaha. A papp lászló lesz a legnagyobb befogadó képességű aréna ahol fellépnek.

Nagyon szeretjük a magyar kultúrát és a magyar zenét, Magyarország nagyon sokszínű ország. Majdhogynem annyi szín van benne, mint az ukrán népviseleti ruhákban – nevet -.

Egyedül az étkezéssel van egy kis gondunk, mert a táncosok speciális étrendet fogyasztanak. De persze azért megkóstolják a magyar ételeket is, ahogy minden ország jellegzetes gasztronómiáját meg szokták.

- Említette a speciális étrendet. Az ukrán gasztronómiát mennyire tartják a speciális étrend folytán?

Miroslav: Nagyon sokat számít nekünk az ukrán konyha, ahogy a tánc is, hiszen a gasztronómiánk a hagyományaink szerves részét képezik. A speciális étrendet is úgy alakítottuk ki, hogy a fiataloknak ne kelljen lemondaniuk a nemzeti ételeikről. De ebben nagy szerencsénk volt, hiszen nagyon sok káposztát fogyasztunk, és nagyon sok egyéb zöldséget, amelyek miatt a speciális étrend kialakítása nagyon könnyen ment.

- Van egy iskolája a tánckarnak. Hogy kerülnek be a gyerekek? Szűrő által, vagy bárki bekerülhet? Külsős is be tud kerülni a tánckarba, vagy csak az iskolából választanak?

Miroslav: Csak az iskolából kerülnek be a tánckarba, válogatással. 6 éves kortól járnak oda a gyerekek, 10 évet tanulnak, amikor megtörténik az első szűrő, az első vizsga. A legjobbak tudnak már csak tovább menni a 2 éves stúdió képzésre. Utána onnan válogatnak tagokat az együttesbe. 300 gyerek tanul az iskolában, s a stúdióból 60 db fiatal kerül tánckarba. 2 évente van válogatás. Mindenki nem kerülhet be, de az együttesből szinte senki nem megy el. De aki nem kerül be hozzánk, az tud menni máshova, hiszen a Virsky iskola nagyon jó ajánlólevél. Rögtön viszik őket. Amikor vannak a vizsgák, az egész országból és külföldről is jönnek megnézni a tanulókat és viszik őket. Nagyon magasak a követelmények, a rend, a csoportba való bekerülés követelménye is nagyon nagy, s az oktatás is nagyon szigorú alapokon nyugszik. Hetente 5 napot edzenek napi kb. 12 órában a táncosok. Ez nagyon sok, nagyon elfáradnak. Minden edzés nagyon kemény balett programmal indul, s csak utána jöhet a táncolás. A lányok néha hamarabb elfáradnak, akkor mindig mondom nekik, hogy aki nem akar táncolni, az mehet dolgozni a konyhába - nevet -. De persze a lányok maradnak és kitartóan dolgoznak. Higgye el nekem, sokkal nehezebb ez, mint amit egy fellépés után a néző gondol. Ez egy egész életet követel. Ezt nem lehet félig csinálni, csak teljesen. 

- Akik jönnek táncolni tanulni, csak Ukrajnából jönnek, vagy elvándorolt ukránok gyerekei is?

Miroslav: Csak ukránok tanulhatnak az iskolában.

- Miroslav, Ön az interjú alatt népviseleti felsőt visel. Úgy tudom, kézzel készítik a fellépő ruhákat.

Miroslav: Igen, kézzel készülnek.

- Mennyi idővel kell tudniuk a turné stratégiáját a ruhák miatt?

Miroslav: Min. 2 évre előre kell tudni, de van olyan ruha, amihez négy év kell. Ezek a ruhák nagyon színesek, ezért nagyon nehéz elkészíteni őket.

- Mi a különbség az orosz, a grúz, az ukrán, a volt szovjetunió táncai között?

Miroslav: Mindegyik különböző. Úgy ahogy a nyelvek, úgy a táncok is.

- Hány éves korban öregszik ki egy táncos az együttesből?

Miroslav: Általában 17 éves korban kerül be valaki a tánckarba, s 37 évesen elmegy nyugdíjba. Kivétel lehet még egy-két év, de max. 40 év.

- Mi a Virsky együttes, mi a táncegyüttes Önnek egy mondatban?

Miroslav: Virsky fentről nézi az együttest és úgy vigyázz rá, mint a szeme fényére. Ennek szellemében működik az együttes. S táncosok szívvel-lélekkel dolgoznak Pavel Virskyért, Pavel Virskynek. Most is 40 táncost hoztunk Magyarországra. Nagyon nehéz volt a választás, mert mindenki jönni szeretett volna, s tudtuk, hogy aki otthon marad, kicsit irigy és szomorú lesz. De dönteni kellet.

- Egy nagyon kicsit beszéljünk Pavel Virskyről is. Miért kezdett el néptáncolni?

Miroslav: Klasszikus táncosként kezdte pályafutását az operában, Odesszában, s utána tért át a néptáncra. Egyszerűen beleszeretett, s igyekezett ötvözni a kettőt az életében.

- Mivel lejárt az időnk, az utolsó kérdés lehet, egy kicsit kényes kérdés lesz. A sajtó úgy fogalmaz, hogy míg a Mojszejev Európában lett ismert, addig a Virsky Amerikában, neki mi erről a véleménye?

Miroslav: Konkurált sokáig a két együttes, talán még ma is, de nem szabad elfelejteni, hogy a Mojszejev volt a Szovjetunió táncegyüttese, mindenki belőle nőtt ki. S mindig fontosabb volt az, ami orosz, mint ami ukrán.  

Ma már a Virsky Oroszországban is elismert tánckar, s már a Szovjetunió idején is az volt. Nagyon rövid idő után kikerült ez a tánckar a Mojszejev árnyékából. 

______________________________________________________
2012. június 06.: Alessandro Arena...egy vérbeli olasz, aki kiválóan főz, vicces, és nem utolsó sorban, sármos...

Meleg, nyári este. A Symbolban egy tangóharmonikás közismert olasz dallamokat játszik. Lassan már gyülekeznek az érdeklődők Alessandro Arena, Giorni Italiani nevet viselő olasz estjére.

Egyre kíváncsibb vagyok én is. Persze az ételekre is, de Sandrora méginkább, a Magyarországon közismert, olasz szakácsra. Még bőven a kezdés előtt vagyunk, amikor kijön a konyhából és egyenesen a pulthoz megy inni egy üdítőt. Első ránézésre pont olyan, amilyennek a tévében láttam. Beszélgetni kezdünk amíg tart az üdítője. Már ekkor tudom, ez a találkozás emlékezetes lesz. Túl a tengerkék szemeken, a szexis olasz akcentuson, a csibész mosolyon, Sandro egy kedves és szerény ember. Elért eredményei nem változtatták meg, feltételezem, pont ilyen őszinte ember volt azelőtt is - 2008 óta az Olasz Szakácsok Szövetsége - Associazione Professionale Cuochi Italiani - Magyarországi Képviseletének elnöke, ezáltal első számú honi őrzője az olasz gasztronómiának, majd tevékenységét elismerve, hazája először Stella della Ristorazione szakács-csillaggal jutalmazta, ezt követően pedig megkapta Maestro della Ristorazione címet, valamint nevéhez fűződik a szekszárdi Bella Napoli, a pécsi Elefántos Pizzéria és Étterem, valamint az Okay Italia kivételesen finom ételkölteményei is -. Meghív a konyhába, hogy nyugodtan nézzek szét ott is...a személyzet legnagyobb megdöbbenésére. A konyhában egy másik Sandrot látok. Komoly, viccnek helye nincs. Profi. Mindenki csendben és tisztelettel figyeli amit csinál.

Eltelt ez a nap óta már egy kis idő. Volt szerencsém azóta a Sandro által vezetett Elefántos Étterem és Pizzériában enni Pécsett, így volt lehetőségem többet beszélgetni vele.Végtelen türelemmel és szeretettel áll mindenkihez, aki érdeklődik a konyhaművészet iránt. Nála nincs buta kérdés, mindenre készségesen válaszol, mindenben segítséget ad, mindent hosszasan elmesél. Ma már tudom, a profi séfen kívül aznap este a Symbolban egy igazi Embert is megismerhettem. De ki is ő valójában?

- Észak-Olaszországban születtél, de apukád szicíliai. Lehet, kényes lesz a kérdés. Mai napig sokszor lehet hallani, hogy az északi és a déli emberek nem szeretik egymást. Te északon éltél, de apukádnak köszönhetően, nagyon sokat voltál délen. Érzékeltél-e ebből valamit az életed folyamán?

Sandro: Ez egy régi érzés az olaszoknál. Mindig volt különbség az északi és a déli ember között. Hogy miért? Mert délen nem volt munka, északon pedig igen. S a déliek mindig feljöttek északra. S ezért az északiak mindig nehezteltek a déliekre, hogy ellopják előlük a munkát, pedig mindig azt mondták, hogy a déliek nem szeretnek dolgozni. De ez nem igaz, ezt nekik is be kellett látniuk, hiszen nagyon sok déli hagyta el az otthonát. Igaz, hogy délen vannak olyan emberek, akik nem szeretnek dolgozni, de ilyen ember mindenhol van. Viszont a legtöbb nagyon akar dolgozni. Ez nem igazán harag a két országrész között, hanem inkább egy kis negatív érzés. Amikor az én apukám feljött északra ugyanúgy, ahogy sokan mások, ő is a klasszikus mintát követte. A családját otthon hagyta, egy bőrönddel felszállt 1955 körül a Catania-Milánó vonatra, s feljött északra. Ahogy most is, régen is voltak kiadó lakások, szobát, s akkoriban szinte minden lakás és szoba ablakára ki volt írva, hogy nem bérelheti déli ember. Ma még talán egy kicsi van ebből a negatív érzésből, de amióta ennyit változott a világ, amióta ennyire nyitott lett a világ, már inkább összefognak az olaszok, mert nagyon sok külföldi jön dolgozni az országba. Ők most sokkal nagyobb gondot jelentenek, mint régen az, amikor a déliek jöttek fel északra. Én már a második generáció vagyok a családomban, aki északon él, már ennyi idő után nem figyelnek arra, hogy ennek a családja valamikor délről jött, viszont mi erősen kötődünk a déli gyökereinkhez. Mi mondjuk is, hogy déliek vagyunk, déli dialektusban beszélünk.

- Sokszor említed édesapádat. Úgy tudom, nálatok a családban van egy hagyomány, hogy a keresztnevek mindig  „A” hanggal kezdődnek. Ennek van valami oka, van valami hagyománya?

Sandro: Igen, ez valóban így van. Már apám neve is „A” hanggal kezdődik – Angelo -, amit nagyapámnak köszönhet. A nagyapámnál még nem volt ez a hagyomány, édesapám indította el, mert ezzel szeretett volna az ő édesapjának az ötlete előtt tisztelegni, s hagyományt teremtett a családban ebből. Így a nővérem és én is „A” hanggal kezdődő nevet kaptunk. Aztán most az én két fiam neve is „A” hanggal kezdődik, s igyekszem úgy nevelni őket, hogy ezt a hagyományt ők se szakítsák meg, ezzel is tiszteletüket mutassák ki a családjuk iránt.

- Ha már a gyerekeidnél tartunk, a feleséged magyar. Kétféle információ van köztudatban arról, hogy miért jöttél Magyarországra. Az egyik a tipikus eset, amikor az olasz fiú beleszeret a magyar lányba, a másik pedig, hogy édesapáddal jöttél ide. Melyik az igaz?

Sandro: Édesapámmal jöttem 1991-ben Magyarországra. Ő egészen más munkával foglalkozott, szerencsejáték gépekhez hardvereket és szoftvereket készített. Létrejött Baján egy olasz-magyar cég, ahol édesapám volt az olasz oldal. Nekem évekig az volt a dolgom, hogy figyeljem a folyamatokat, s utána már nekem kellett tovább vinni az üzletet.

- De neked már Olaszországban is szakács volt a szakmád, ha jól tudom?

Sandro: Igen, én már Olaszországban is szakács voltam, de ott az oktatás nem úgy működik, mint Magyarországon. Én pl. 36 éves voltam, amikor megkaptam a mesterszakács diplomámat. Az én generációm még úgy tanult meg egy szakmát, hogy elvégezte a kötelező iskolákat, utána elmentünk dolgozni egy általunk választott szakmában, majd utána visszamentünk tanulni, hogy megtanuljuk az elméleti részt is ahhoz a gyakorlathoz, amit az évek folyamán összeszedtünk. Olaszországban a gyakorlati rész mindig fontosabb volt, mint az elméleti tudás. De persze az elmélet is számított, de sokkal fontosabb volt mindig a gyakorlat. A főzés nekem már gyerekkorom óta ismert volt, s amikor elmentem katonának, már ott is a konyhán voltam. Amikor egy évet dolgoztam édesapámmal egy gyárban, ott is rövid időn belül felfedeztem, hogy van egy kis konyha, tényleg nem volt nagy, mert a dolgozók létszáma is alig haladta meg a tíz főt, de én már akkor elintéztem, hogy én azért kapjam a fizetésem, hogy a konyhában dolgozzak. Így minden reggel bevásároltam arra a néhány emberre és főztem. Majd 1984-86-ig egy liszt mixeket gyártó cégnél voltam technikus. Szerencsére itt is süthettem, mert amikor el kellett menni egy bemutatóra, akkor én mentem, vittem a lisztmixeket és sütöttem a süteményeket és a kenyereket. Tényleg azt tudom mondani, hogy bármilyen munkahelyre is kerültem az életem folyamán, mindig megtaláltam az adott cégnél a konyhát, s mindig ott dolgoztam.  S végül, amikor folyamatosan konyhában kezdtem dolgozni, akkor már 1990-91 volt.

- Ahogy beszélgetünk, nem igazán tudok olyan kérdést feltenni, hogy hosszasan beszélj Magyarországról, pedig már több mint 20 éve itt élsz, Olaszországról viszont számtalan emléked van. Mi hiányzik legjobban Olaszországból.

Sandro: Olaszország hiányzik a legjobban úgy, ahogy van. A tenger, a hegyek. Ez az év most egy kritikus év nekem. Nem tudom, lehet öregszem, vagy nem tudom miért, de most hiányzik a legjobban Olaszország. Félreértés ne essék, nagyon jól érzem magam Magyarországon, de idén valahogy nagyon hiányzik a másik felem, az olasz életem.

- Amikor a feleségeddel összeházasodtatok, biztos felmerült alternatívaként, hogy Olaszországban éljetek. Miért nem ott telepedtetek le?

Sandro: Igen, amikor összeházasodtunk, elkezdtem csinálni a Bella Napoli éttermet, s pont úgy alakultak nálunk is az évek, ahogy más családoknál, csak ez nálam azzal járt, hogy Magyarországon maradtam, s nem költöztem haza. Ugyanis, az étteremben az elején sok volt a munka, de az első években még havonta mentem haza. Aztán jöttek a gyerekek, kezdődött az iskola, akkor már nem tudtunk úgy mozogni, s valahogy elmaradtak a haza utak. Nagyon sokat dolgoztam mindig, s valahogy eltelt ez a 21 év, s Magyarországon maradtam. Aztán az idei év mást hozott, lett egy kis nyugalom körülöttem, hiszen a gyerekek nagyok lettek, már nem annyira kötődnek hozzánk. Jó, nem nagy szabadság alakult ki, de épp elég ahhoz, hogy elkezdjem hiányozni a hazám. Az olasz életvitel. Reggel felkelünk, elmegyünk egy bárba, iszunk egy capuccinot, olvassuk az újságot, délben vége a munkának, elmegyünk iszunk egy aperitif-et, beszélünk fociról vagy nem fociról.

- Miért lett az étterem neve Bella Napoli? Miért pont Nápoly?

Sandro: Ez nem túl banális történet. Épp lent voltam az étteremben a kőműves munkásokkal, amikor jött a feleségem, hogy mondani kellene neki egy nevet a cégbíróságon. Én próbáltam megértetni vele, hogy ez nem így működik. Ez érzésre jön, ahogy például főzünk is. Ez nem úgy megy, hogy most gyorsan már tudom is, hogy mi legyen. Aztán valahogy mégiscsak elkezdtem egy kicsit érzelmileg gondolni arra, hogy milyen nevet szeretnék az étteremnek. Eszembe jutott, hogy külföldi vagyok, mindenki összeköti Olaszországot a pizzával, én déli származású vagyok, s jött néhány ötlet, s a Bella Napoli volt az, ami igazán megtetszett, amit igazán sajátomnak éreztem abban a pillanatban.

- S az étterem menüje az déli ételeket vonultat fel, vagy egységesen olasz ételeket?

Sandro: Egységes olaszt, de ennek története van. Az alap minden esetben a dél-olasz konyha, de például a tésztákat édesanyámtól tanultam. Édesanyám Bologna mellől származott, így ő észak-olasz volt, s a tészták készítését tőle tanultam. Mindenféle tésztákat készítettünk. Töltött és nem töltött tésztákat. Minden vasárnap az volt a program, hogy édesanyám elkészítette a tésztákat és a töltelékeket, s a nővérem és én segítettünk neki, ez volt a feladatunk. Nagyon-nagyon untuk mindig, de a végén mindig annyira finom tészták készültek a mi kis munkánk által, hogy azokra az ízekre, azokra a tésztákra, azokra a pillanatokra édesanyámmal és a nővéremmel a mai napig tisztán emlékszem, s az egyik legfontosabb emlékeim. Természetesen, ma már én is készítek tésztát, sőt, mindig, minden tésztát kézzel készítünk az étteremben, s mindig ezek a pillanatok jutnak az eszembe. Amikor édesanyám, a nővérem és én, mi, hárman készítjük a tésztákat vasárnap. Meghitt pillanatok voltak. Imádom a szakmámat, ami nagyon sokban köszönhető ezeknek a pillanatoknak. Az embernek dolgokra születnie kell. Ahogy a focista is focistának születik, hiába viszik ki a focipályára, ha nem jó a lába. De nagyon sokat számít az, hogy miben nő fel valaki. Én a főzés szeretetével születtem, de igazán ez azokon a vasárnapokon tört a felszínre, azokon a vasárnapokon kezdtem én el szakáccsá válni. Főzni csak szívből lehet. Ha valaki nem így tesz, annak egy idő után nem fog jól sikerülni a főzés. Én a mai napig szívből főzők, amihez nagyon sokban hozzájárulnak a régi emlékek édesanyámmal. Ahogy múlik az idő, egyre többet főzök, s egyre jobban szeretek főzni. Pedig már ha jól számolom, 26-27 éve ezt csinálom folyamatosan.

Nagyon sokan megtalálnak. Van a saját éttermem Szekszárdon, de most séf vagyok Pécsen is az Elefántos Étterem és Pizzériában, aztán volt a Metró Akadémia, valamint folyamatosan van az Okay Italiában a szaktanácsadói munkám, majd most jött a Symbol. Mindig mondom, hogy lassítani kellene, de mindig egyre több dolog jön. De elkezdem hamarosan a szekszárdi éttermemben a főzőiskolát is.

Én nagyon szerencsés vagyok az életben a gasztronómia terén. Amikor séf lettem, lehetőségem volt Olaszországban egy michelin csillagos étteremben gyakorlatot szereznem. Azért az időszakért a mai napig nagyon hálás vagyok, mert nagyon sok dolgot tanultam abban az étteremben. Én ugyanannyi időt töltöttem az étteremben, mint az executive séf és egy korosztály is voltunk, s ez nagyon sokat jelentett nekem. Ott tanultam meg, hogy kell viselkedni ebben a munkában, hogy kell dolgoznom ebben a munkában. Nem igazán a főzés terén tanultam sokat, hanem abban, hogy kell ebben a szakmában az etikett szerint mozogni. Rövid ideig voltam ott, de nagyon nagy lehetőség volt. Egy ilyen helyen dolgozni kevés embernek adatik meg, én szerencsés voltam, mert nekem meg volt ez a lehetőségem.

- Ha már gasztronómia, étterem, étel. Mi számodra a legkülönlegesebb magyar étel? Melyik az, amelyiket megenni sem tudod?

Sandro: Aminek még az illatát sem tudom elviselni, az a töltött paprika. Valahogy nem tudom megszokni az édes paprikát, hogy az egész tele van cukorral. S nagyon sokáig fenntartással kezeltem a töltött káposztát is. Aztán egyszer régen meghívtak egy Szekszárd melletti kis faluba, ahol az öreg néni készítette a töltött káposztát. S mivel én mindig, mindent megkóstolok, bármilyen konyháról is legyen szó, akkor a töltött káposztát is megkóstoltam, s azóta szeretem. Nagyon tömény volt, mert az a jó disznótoros töltött káposzta volt, de nagyon finom volt.

- S mi az a magyar étel, amit a legjobban szeretsz?

Sandro: Hú, hát ezt nem igazán tudom. Nagyon ritkán eszek magyar ételt, mert nagyon nehéz. De a paprikás krumplit például szeretem. Szeretem azokat az ételeket, amelyekben őrölt paprika van. S szeretem a halászlevet is, de én módosítom, én „alászlevet” eszek, mert a halat nem eszem meg belőle. Csak levet és sok tésztát. Inkább a bajai halászlevet szeretem hal nélkül. Csak lé és tészta.

- S a halhúst miért nem eszed meg a halászléből?

Sandro: A tengeri halaknak más az íze. Magyarországon a halászlében mindig érzem az iszap ízét, s ezt nem szeretem. Olaszországban is esznek tavi halakat például a Garda-tóból, én is szoktam enni, de én inkább a tengeri halakat szeretem. A tengertől 30 km-re nőttem fel, édesapám Szicíliai, édesanyám sem született messze a tengerparttól, mi a tengeri halakat ettük mindig, azt szoktam meg.

- S ugyanez a kérdés vonatkozik az olasz konyhára is. Mi az, ami a kedvenced, s mi az, amit nem szeretsz?

Sandro: Az olasz konyhában nincs olyan, amit ne szeretnék. Viszont a kedvencem a tészták. Mindenféle tésztát nagyon szeretek. Egy nap nem múlik el úgy, hogy ne egyek tésztát. Valamint nagyon sok salátát eszek, mert Olaszországban nagyon sok salátát esznek az emberek.

- Említetted, hogy legtöbbször te készíted a tésztát az éttermedben. De mi van akkor, amikor nincs erre időd? Akkor, hogy garantálod a kifogástalan minőséget?

Sandro: Van egy emberem, aki minden csütörtökön megy Olaszországba. Van úgy, hogy reggel megy, s este már az étteremben pakolja ki az árut. S van egy-két cég Magyarországon is, akik profik, néha tőlük is vásárolok.

- Így az elmúlt közel egy óra távlatában elmondható, hogy te olasz séf vagy Magyarországon, akinek itt van a családja, a munkája, de az olasz éned sokkal erősebb. Te mit gondolsz Magyarországról? Mit mondasz akkor, amikor Olaszországból jössz vissza, hogy hova mész?

Sandor: Én azt mondom, hogy megyek oda, ahol lakom. Persze, a szívem egy része itt van, mert itt vannak a gyerekeim, de én olasz vagyok.

- S ez a gondolat, hogy hat a jövődre nézve? Mit gondolsz, fogsz még Olaszországban élni?

Sandro: Igen, én Olaszországban fogok élni. Én oda tartozom, ott vannak a gyökereim. A fiaim nagyok, bármikor jöhetnek hozzám, de már egyre kevesebb szükségük lesz rám. Lassan majd nekik is lesz családjuk, vagy először barátnőjük, akkor már nem lesz akkora szükség rám. S Olaszország nagyon közel van, alig több mint egy óra, s már ott lehetnek nálam. Nagyon sokat éltem Magyarországon, nagyon szeretem ezt az országot és sok szép és örök emléket viszek innen magammal. De én olasz vagyok, nekem Olaszországban van a helyem. 

S végül, egy recept Sandro konyhájából, amit volt szerencsém megkóstolni, s csak ajánlani tudok:

Csokoládé tortácska
Hozzávalók 8 személyre
- 150 gr vaj
- 400 gr étcsokoládé, 70% kakaóval
- 60 gr rizsliszt
- 200 gr kristálycukor
- 6 db. tojás

Felolvasztjuk a vajat a csokoládéval, közben felverjük az egész tojásokat a cukorral. Mikor felvertük, hozzákeverjük a rizslisztet, majd ehhez a felolvasztott vajat és csokoládét. Szép simára keverjük az egészet és formákba kiöntjük. Hagyjuk pihenni egy napot a hűtőben. Tálalás előtt meleg sütőben (190 fokon) 10 percig sütjük. Úgy tálaljuk, hogy ráfordítjuk egy tányérra. Akkor sikerült jól, ha a külseje kemény és a belseje folyékony maradt. Vanília fagylalttal kísérjük és mentával, karamellizált citromhéjjal díszítjük. 

Saját fotó a pécsi étteremből

_____________________________________________________
2012. június 08.: Edward és Frances Mayes...változásról, gasztronómiáról, tervekről…s persze
Toscana-ról 

Budapesten az ember ritkán gondol arra, hogy „pont olyan, mintha Toscana-ban lennék”. De vannak kivételes alkalmak. Például akkor, amikor kellemesen melegítenek a napsugarak, s egy kávéház teraszán Frances Mayes-re várunk. 

Egy erős kávé, kevés cukorral…mint Olaszországban. S Frances és Edward  - Ed, ahogy a könyvekből ismerjük - Mayes máris itt vannak. Valóban meghozták Toscana-t. Árad belőlük a derű, a jókedv és az érdeklődés. Egy gyors bemutatkozás után máris beszélgetésbe kezdünk. Ed egy szempillantás alatt hadonászik és kiabál, mint az olaszok. S persze, hogy teljesen hatásos legyen, mindezt olaszul. Miután megvitatjuk, merre van a Vár és hol található – és egyáltalán mi is – az Ecseri, Ed, az új információnak köszönhetően, miszerint nápolyi dédanyával rendelkezem, elkezdi halkan énekelni az „O, sole mio”-t. Már mindannyian nevetünk. 

Frances nem ennyire harsány, de tagadhatatlanul átvette az olasz életérzést.

Úgy gondolom, ha már egy pillanat alatt idevarázsolták Olaszországot, ezzel kezdem a beszélgetést.

-  Frances, a világ számtalan pontján, így Magyarországon is a „Napsütötte Toszkána” című könyve által lett ismert és szeretett írónő. De Ön, mint tudjuk, amerikai származású. Mi volt a végső döntés anno, amiért Olaszországot választották második lakhelyükként?
Frances: Szerelem volt első látásra. – hosszasan elnéz a semmibe, feltételezem, az első Olaszországban töltött pillanatok emlékét idézi vissza, majd folytatja. - Az első a művészet volt, ami megfogott, majd az emberek. Sok európai országba elutaztunk Eddel, de sehol nem éreztük azt, amit Olaszországban. Így egyre többet jártunk vissza. S egyszer csak megtaláltuk Bramasole-t. Egyből beleszerettünk. Az első pillanatban éreztük, ez lesz az otthonunk. Körbe volt véve kulturális emlékekkel. Sétálva a házban és körülötte, mindenhol Medici és ókori római emlékekre bukkantunk. Mintha a történelemben sétáltunk volna. Lenyűgöző volt. Nem akartunk onnan többet eljönni. Bramasole egy kis magaslat tetején áll, alatta lépcsőzetes a terület. Ha legalulról indulunk, akkor ókori római emlékeket hagyunk magunk mögött, majd hirtelen a Mediciek világában találjuk magunkat. S legfelül van a ház. Az épület annyira beleillik a tájba, mindenbe, hogy aki ott lakik, olyan érzése van, mintha a történelemben élne.

 Bramasole - a képet 2011 októberében készítettem -

Frances minden mondatán érződik a kötődés a házhoz és az országhoz. De aki olvasta a „Napsütötte Toszkána”-t tudja, nem voltak már fiatalok, amikor Olaszországra találtak. Túl voltak az 50. életévükön. Erre a korra az embereknek már megrögzött szokásaik vannak – jórészt -, ragaszkodnak a dolgaikhoz…gondolná az ember.

- A nyelvi és kulturális különbségeken túl, mi volt a legnehezebb, amikor végül Olaszországba költöztek?
Frances: Az újvilág és az óvilág különbsége. Ez a csoda a legnagyobb különbség. Az ember belép a történelembe, amikor Európába érkezik. Európában ott van a civilizáció története, ami Amerikában még nincs meg. 

Úgy érzem, Amerikát itt el lehet most felejteni. A Mayes család megtalálta új életét Európában. Felfedezték ennek a kontinensnek azt a mondanivalóját, amit mi európaiak már néha elfelejtünk. Így tehát ezen a vonalon megyek tovább.

 - Mi volt eddig a legkellemesebb élményük Olaszországban és/vagy Bramasole-ban?
Frances: Minden – mondják egyszerre Eddel, s közben mindketten nevetnek -. Toscana-ban minden nap egy élmény. Reggel felkel az ember, kicsit dolgozik a kertben, majd elmegy a városba – Cortonába -, vásárol, hazamegy, főz, majd este jönnek a barátok. Nem tudom máshogy mondani, a mindennapok élménye a legszebb. 

Valahogy próbálok mégiscsak valami konkrét választ kapni, próbálok találni valamit, ami Frances-nek Olaszországot jelenti.

- Ha mégis kellene mondania egy dolgot, ami Önt Olaszországra emlékezteti, amikor épp Amerikában van, mi lenne az.
Frances: Hm… - egy kis gondolkodás és ismét a messzeségbe tekintés. Érződik, hogy keres valamit. Tényleg nem lehet egyszerű a sok tökéletes dolog között találni valamit, ami mégis a legközelebb áll az emberhez. De végül megleli. A rózsáim – válaszolja végül. Kb. 50 féle különböző rózsa díszíti a kertemet. A dolgozószobám a ház harmadik emeletén van, pont a rózsáim fölött, így ha kinézek az ablakon, mindig a kertet látom, s így lélekben és vizuálisan is a kertemben vagyok. Ez sokat segít a munkámban. Egyszerűen imádom.

      Épp tenném fel a következő kérdést, amikor még hozzáfűzi: Tudja Annamária, ez a harmadik emeleti szoba rengeteg dologra jó. Innen kilátok az utcára is. A világ minden pontjáról jönnek turisták megnézni Bramasole-t. Az emberek állnak, nézelődnek, fényképeket készítenek, várakoznak. De ez egyáltalán nem zavaró, mert magasan van a ház. Jó látni őket. Van, hogy csak állok az ablakban, s nézem, milyen kedvesek, hogy eljöttek meglátogatni. Ez is nagyon sokat segít a munkámban. Amerikában ez nem tudna megtörténni velem. 

   - Ha már Amerikát hozta szóba, van valami, ami hiányzik Önnek Amerikából, amikor Olaszországban van?
     Frances: Semmi – vágja rá hirtelen nevetve, s hogy még jobban érzékeltesse ezt a „semmi”-t, előre hajol a székben és a kezével és a fejével is nemet int -. Majd kisvártatva hozzáteszi, hogy a családja mégis hiányzik neki. A lánya és az unokája. De ők már felnőttek, bármikor meglátogathatják Bramasole-ban. Így hát visszakanyarodik az első gondolatára, miszerint semmi nem hiányzik neki Amerikából.

A szép kis jegyzetfüzetre esik a tekintetem, melyben feljegyzésre került a Vár és az Ecseri, hiszen a megérkezésük pillanatában feltett kérdéseket onnan olvasta ki Frances. Feltételezem, jelentősége van a füzetnek. S nem tévedek.

- Frances, amikor egyik országból a másikba utazik, van valami „kabala” amit magával visz? Egy olyan tárgy, aminek mindig ott kell lennie Önnél ahhoz, hogy jól érezze magát?
Frances: Egy szép kis jegyzetfüzet mindig van nálam. Írónő vagyok. Ha látok valamit és van egy érzésem, egy gondolatom, azonnal le kell írnom. A kis részleteket is meg kell jegyeznem, mert egy hónap múlva már nem biztos, hogy mindenre emlékezni fogok. S persze a kérdéseimet is beleírom…most például a Várat és az Ecserit. – mondja huncut mosollyal. 

Ed elfogyasztotta a kávéját, s most vígan ropogtatja a hozzá kapott kis süteményt. Elérkezettnek látom az időt, hogy a gasztronómiáról beszélgessek Frances-szel.

- Látom Ed, ízlik Önnek a magyar sütemény – kérdezem mosolyogva Edtől, aki mosolyogva bólint és megdicséri a kávét és süteményt is. Majd Frances-hez fordulok ismét – A Napsütötte Toszkána éppúgy, ahogy az összes többi könyve, számtalan receptet ír le, ezzel is közelebb hozva az olvasóknak az olasz konyhát.
Frances: A Napsütötte Toszkána egy visszaemlékezés. Nem akartam bele konkrétan recepteket írni, csak meg akartam említeni néhány receptet. De ahogy írtam a könyvet és egyre több időt töltöttem Toscana-ban, rá kellett jönnöm, ha az ember Olaszországról ír, nem hagyhatja ki a recepteket sem, ugyanis Olaszországban annyira központi téma a főzés, a konyha és az étkezés, hogy nem lett volna igazán olasz a könyv, ha kihagyom belőle a recepteket. 

     - Feltételezem, az évek folyamán már szinte az összes tradicionális olasz ételt megkóstolta. Melyik lett a kedvence? S persze, melyik az, amelyiket egyáltalán nem eszi meg?
    Frances: Az olasz konyhában szinte mindent szeretek. A klasszikus házi ételek kicsit nehezek, de a tésztáknak nagy rajongója vagyok. Számtalan tésztaféle és tészta recept van, s ezek nem egyformák, így mindig változatosan tudunk étkezni akkor is, ha nem eszünk mást napokig, csak tésztát. Amit nem szeretek? Az olaszok megeszik a kicsi, énekes madarakat. A fürjet szeretem, de ezeket az énekes madárkákat szőröstől, bőröstől meggrillezik. Na, azt nem kérek, köszönöm szépen – s tagadólag maga elé tolja mindkét karját -. Valamint a pacal. Azt sem kérek, köszönöm. S még a borjúlábszár, valamint a belsőségek. Az olaszok például a disznóban mindent megesznek, kivéve a visítását – s mindenki nevet -. 

Elgondolkodom. A felsoroltak esztétikailag is visszataszítóak lehetnek, még akkor is, ha esetleg az ízük nem is olyan rossz. Hiszen miről is van itt szó? Apró kismadárról, gyomorról, stb.

- Frances, ezeket az ételeket miért nem szereti? Az ízük nem megfelelő Önnek, vagy mivel Ön írónő, s az írók vizuális típusok, ezért már a puszta látvány is elég ahhoz, hogy úgy gondolja, na, ezt nem kérem, köszönöm?
Frances: Abszolút tudatban dől el, hogy ezeket az ételeket nem eszem meg. Elképzelem, s már tudom, hogy ebből nem fogok enni. Aztán meglátom, s valóban nem eszek belőle. De így van ez a gyümölcsökkel és zöldségekkel is, csak fordítva – jegyzi meg nevetve -. Lehet, hogy nem ismerem az adott zöldséget vagy gyümölcsöt, amit említenek, bár, ez inkább régebben volt igaz, de tudom, hogy imádom. Ezek a legcsodálatosabbak az olasz gasztronómiában. Mivel ott teremnek, csodálatos ízük van. Az olasz fagyinak is azért van olyan csodálatos íze, mert ezekből a gyümölcsökből készül. A legújabb könyvemben is, a Napsütötte Szakácskönyvben is van néhány gyümölcsös recept. A kedvencem az epres semifreddo – magyarázat: jelentése, „félig fagyott”, ugyanis ez egy olyan sütemény, amiben sok gyümölcs van, de csak félig tud megfagyni, mert a csak a fele fagylalt csupán, a másik fele tejszínhab, s ez utóbbi miatt nem tud teljesen megfagyni -.  

    Olaszországban olyan sok finom gyümölcs van, hogy mindenki készít mindenféle lekvárt. S például a crostata-hoz – linzer alapú torta, aminek a közepébe lekvárt tesznek és linzercsíkokkal készítenek rácsot a tetejére úgy sütik meg. Az egyik legtipikusabb olasz édesség. – külön készítik a lekvárt. Vannak tehát a lekvárok és a lekvárok a crostata-hoz. Így néz ki egy olasz háziasszony kamrája.

 
     - Milyen különbséget lát az olasz és az amerikai konyha között?
     Frances: Cortonában amikor az ember elmegy zöldséget vagy gyümölcsöt vásárolni a főzéshez, biztos lehet benne, hogyha nem is Toscana-ból, de Olaszországból származik az, amit megvesz. Amerikában, ha az ember elmegy vásárolni, nem tudja mindig biztosra, hogy honnan jött a zöldség vagy gyümölcs, mert mindenhonnan érkezik. Van néhány szezonális zöldség vagy gyümölcs természetesen, de legtöbbször nem hazait tudunk vásárolni. De Olaszország is változik, hiszen oda is bekerültek a szupermarketek. Viszont azt a szépségét megtartja, hogy amikor az ember elmegy vásárolni, akkor történetekkel tér haza. Hiszen a zöldséget a zöldségesnél veszi, a kenyeret a kenyérboltban, a hús a hentesnél, stb. S mindenkivel tud váltani pár szót az ember, ami egy szupermarketben nem lehetséges. Ott az ember csak bepakolja a kosarába a termékeket, fizet, és már megy is. De Olaszországban még van idő és lehetőség rá, hogy az ember kicsit elbeszélgessen az eladóval, s máris egy kellemes beszélgetés élményével tér haza a vásárlásból, ami egyfajta pluszt ad a terméknek. Olaszországban egy kis közösség alakul ki az ételek körül vásárláskor.

    - Ma, amikor már elmondhatjuk, hogy évtizedek óta él Olaszországban, hogy főz? Érzéssel, vagy van követendő példa még Ön előtt?
     Frances: A Napsütötte Szakácskönyv többek között erről is szól, hiszen a példaképeinknek ajánljuk. Az első oldalon találhatók azok az emberek, akikkel együtt szoktunk főzni. Ők tanítottak meg rá, hogy érzéssel főzzek, hiszen ők is ezt teszik. Egy profi séf van köztük, aki egy michelin-csillagos éttermet vezet, de a többi amatőr szakács. Ők a mi főzőbarátaink, akik improvizáció alapján főznek. Amit tőlük megtanultunk, az nem egy recept, hanem az, hogyan kell olaszul főzni. Azt, ahogy megálmodják az ételt, amikor megállnak egy alapanyagokkal teli asztal vagy kamra előtt, s kitalálják, hogy ezt hogyan használják fel. Természetesen, ehhez kell egy elsajátított alap is a konyhában ahhoz, hogy a tájra jellemző ételeket készítsenek, de mindazon túl inspiráció az egész. Toscana-ban, vagy talán egész Olaszországban van egy kifejezés, a „la cucina povera”, „a szegények konyhája”, ami nem más, mint amikor nincs semmink, s a semmiből csinálunk valamit. Erre a legjobb példa a kedvenc édességem, a castagnaccio. Ez egy tipikus toscan sütemény gesztenyelisztből, vízből, olíva olajból és fenyőmagból, s ha van, akkor mazsolából, amit végül rozmaringgal kell ízesíteni. Ez például egy tipikus szegények receptje, mert ezek az alapanyagok mindig megtalálhatók egy toscan konyhában.

 Az időnk végéhez kezdünk érni, nincs kegyelem, hiába a jókedv, a nevetgélés, időnk lassan lejár, s a szervezők ebből nem engednek, hiszen Edre és Francesre még számtalan program vár. Már csak egy kérdésre marad időm.

 - Utolsó kérdésként, mik a távlati terveik? Milyen könyvet várhatunk Öntől a későbbiekben?
Frances: Szeretnék írni egy megemlékezést Georgiaról, Amerikában, hiszen onnan származom. Szeretném megírni ennek az államnak a történetét, a gasztronómiáját és persze személyes emlékeket is.

Még gyorsan Edhez fordulok, aki az interjú folyamán többször hozzászólt az elhangzottakhoz, s kedvességével gyorsan belopta magát a szívembe.

- Ed, Ön költő. Bár sajnos Magyarországon nem jelent még meg kötete, de Önnek milyen tervei vannak a későbbiekre.
Ed: Egy újabb kötet kiadását tervezem, valamint, van egy show műsorom, ahol egy építész barátommal dolgozom együtt. Fotókat mutatunk be versekkel illusztrálva. Ez a show már Amerikában látható volt, most fogjuk bemutatni Olaszországban.

Ed és Frances Mayes túl vannak a 70. életévükön. Tele emlékekkel, reményekkel, tervekkel, élettel és vidámsággal. Búcsúzunk, de megbeszéljük, hogy nem végleg. Az „arrivederla” köszönést használjuk, aminek a magyar megfelelője a „hamarosan találkozunk”. Megkedveltük egymást, hiszen sok közös gondolat és hasonló érdeklődés köt össze bennünket. Hiszek abban, hogy hamarosan valóban újra látjuk egymást. A néhány nappal az interjú után egy mail-t kaptam Francestől, s azt írta, nagyon tetszett nekik Budapest, vissza fognak térni. Természetesen akkor is vonattal, ahogy most jöttek. Hiszen a világot látni kell. Nem csak felülről, de közvetlen közelről is.  S akkor majd azt fogja Frances a jegyzetfüzetébe írni: az állomáson Annamária várt bennünket……