Országok,ízek,történetek

Számomra az utazás az élet ajándéka.
Kislány koromban a barátnőimmel sokszor játszottuk azt, hogy felnőttek vagyunk, s mindenki épp a saját szakmájában foglalatoskodik.
Én mindig újságíró voltam, aki járja a világot, megcsodálja az épületeket, a tájat, egy finom kávé mellett figyeli az embereket, belehallgat lopva a beszélgetésükbe és elképzeli az életüket. Azt, milyen lakásban élnek, milyen boltban vásárolnak, és ott mit vesznek, hogyan beszélgetnek a barátaikkal, a kollégáikkal. Megálmodtam, milyen élni máshol.
Majd gyűjtésbe kezdtem. Míg a barátnőim a férjhez menetelüket vagy a születendő gyermekük életét tervezgették, addig én úti könyveket vettem. Ha nem tudtam fizikálisan utazni, akkor otthon a kanapén, vagy vonaton, buszon tettem ugyanazt. Az olvasás segítségével „jártam” be országokat, „kóstoltam” meg ételeket, „hallgattam” bele az emberek beszélgetésébe.
Elteltek az évek, s ma is azt vallom, hogy úton lenni a legjobb dolog a világon. Megérinteni, belekóstolni vagy éppen kicsit megélni egy másik ország „élet”-ét, ezért talán érdemes élni. Lenyűgöz a mai napig a táj változása, ahogy kettészelik a poros utak, melyeken haladva imádok gyönyörködni a távoli ismeretlenben. Mindig arra gondolok, kik járhattak már ott és kik használják a mindennapokban. Az épített örökség rabja vagyok. Régi korok üzenetét rejti magába, s kiváltságosnak érzem magam minden alkalommal, hogy ebben a titokban én is részesülhetek. Imádom a tengert. Minden évszakban. Ahány nap, annyi arca van. Soha nem egyforma, így mindig az újdonság élményét rejti a közelsége. S hallgatni. Hallgatni a hangját, miközben mélyen beszívnom az illatát, amit igyekszek mindig megőrizni, hogy bármikor elő tudjam venni az emlékeimből. Állni a hegytetőn és a völgybe nézni. A természet hatalma. Nincs kéz, mely felérne a természet művészetével.  Részese lenni más országok művészetének. Enni az ételeikből, inni az italaikból, megcsodálni a tehetségüket. S végül, pihenésképp a nap felé fordítani az arcom. Érezni meleg simogatását, ami erőt ad. Mindig, mindenhez. Igazi életelixír.
Csodálatos és lélekemelő számomra a világ részévé válni, elveszni benne, az ismeretlenben.
Aztán itthon leülni a gép elé, s mindezt megosztani az érdeklődőkkel. Segíteni nekik utazni, érezni, ízlelni, látni. Átadni egy ismeretet, egy látásmódot, egy élményt, s közben hinni, hogy ezzel sikerül egy csodálatos ajándékkal meglepni az olvasót.
Hiszen számomra az utazás az élet ajándéka.

 Tartalom: 
- Puglia-i képeslapok 1. rész
- Puglia-i képeslapok 2. rész
- Andrea Palladio Vicenzája
- Advent Rómában
- Le Marche, az elfeledett tartomány Toscana árnyékában

____________________________________________________________
Puglia-i képeslapok 1. rész
2015. július 29.-augusztus 5.


Néhány évvel ezelőtt La Marche-ba látogattam, ami az Appenninek túloldalán helyezkedik el Toscana-hoz képest. Gyönyörű volt a táj, finomak voltak az ételek, kedvesek voltak az emberek, de ami leginkább lenyűgözött, a tartomány érintetlensége. Toscana ugyanis szinte az összes turistát elszívja, így oda alig érkezik valaki.
Ugyanezt éreztem, amikor a napokban megérkeztem az olívaligetekkel borított Puglia-ba - ez a tartomány adja ugyanis az olaszok olíva olaj készletének kb. 65%-át -, ahonnan a turizmust szinte teljesen elviszi a hegyvonulat másik oldala, a Costeria Amalfitana, Capri és Nápoly. Már a repülőn kifejezetten élveztem, hogy csak olaszokat hallok, egyéb nyelvet elvétve. Ez már akkor jó jel volt. Aztán persze ebből adódtak vicces helyzetek, már rögtön a reptéren.

Grand Holtel Riva del Sole****


Bari-ban landoltunk, szieszta idején. Tudván tudott, az olaszok a délutáni órákban elfelejtenek mindent, ami aznap történt velük, s azt is, ami még történhet, hiszen süt a nap, meleg van, s ebben az időben nem lehet dolgozni. S ez a déliekre még hatványozottabban igaz. Ez történt ezen a szerdai napon is, amikor is, a hotel sofőrje egyszerűen kint felejtett bennünket a reptéren. Egészen pontosan, elfelejtett jönni értünk. Néhány telefonhívást követően megjelent egy álmos szemű 60-as férfi, aki szigorúan déli dialektusban volt csak hajlandó hozzám szólni. Viszonylag rövidre fogtunk tehát a mondandónkat, én biztosra tudtam, hogy jó helyre megyünk, hiszen az autó oldala nagy betűkkel hirdette a Grand Hotel Riva del Sole-t, a sofőröm pedig szentül meg volt róla győződve, hogy a legbátrabb stranieri – külföldi – vagyok, akivel találkozott, hiszen ebben az időpontban senki nem érkezik ebbe az országba…legalábbis olyan nem, aki el akar jutni a repülőtérről bárhova is. Abban a szűk negyed órában, amíg az utunk tartott, biztosra vettem, a dialektus használata ellenem irányuló merénylet. Később szembesültem vele, hogy nem.
A hotel személyzete bár beszélt olaszul, s nagy meglepetésemre angolul is egészen tűrhetően, a szent szieszta megzavarása miatt igyekezett olyan dolgokat is rám sózni, amire láthatóan nem volt szükségem. Például, a kertben, a pálmafák között megbújó hatalmas medence használatát, napi 6 euróért. Közöltem velük, bőven megelégszem a tengerrel, sőt, ha még bár is van a parton, ígérem, napokig hallani sem fognak rólam. Igyekeztem is tartani magam az ígéretemhez, így első utam azonnal a partra, s az ottani bárba vezetett. Itt szembesültem másodszor azzal a ténnyel, hogy angolul abszolút nem, olaszul valamivel jobban, de igazán tökéletesen csakis a déli dialektust beszélik. De Sara, a bár vezetője megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Azonnal aperol spritz-el kötöttünk barátságot, hiszen Sara és segítői a poharat háromnegyed részt töltötték aperolal, majd szinte teljesen tele proseccoval, amit egy körömhegynyi tonik követett…majd a legtöbb esetben Sara rám nézett, s jöhetett még bele egy kis prosecco, hogy legyen miben vígan lubickolniuk a dél-olasz narancsszeleteknek.

Saraval és az aperol spritzel

Amíg a 40 fokban szürcsölgettem a kellő alkoholtartalmú italom, azon gondolkodtam, bárki érkezik is Dél-Olaszország sarkába, s nem beszéli az összes déli dialektust, elkél, ha van két keze és két lába, amivel legalább hadonászni tud. Néhány óra és aperol spritz után úgy döntöttem, ideje enni is valamit. A nagy területen helyet foglaló 4*-os hotelhez étterem és pizzéria is tartozott. Ez utóbbi teraszrésze közvetlen a tengerparton található gyönyörű rálátással a tengerre, így a társaságommal ide terveztük az első este vacsoráját. 

A hotel pizzériájának terasza naplementekor

A pizzák rendelése nagyrészt simán ment…de biztos, ami biztos, az étlapon rá kellett böknünk a kiválasztottra, nehogy valami félreértésbe keveredjünk. Sajnálatos módon, a poharakra nem lehet bökdösni, így négy helyett kettő érkezett. Majd jeleztem a pincérnek, hogy ha épp felénk jár, hozzon még két poharat, amit mosolyogva konstatált, hozzátéve:
-          Rendben, akkor hozok egy poharat.
Amiből valahogy mégis kettő lett mire odaért, így ezt a problémát megoldottuk. Megettünk és megittunk mindent, s a társaságom egy része rágyújtott. Hiszen Dél-Olaszországban törvények ide vagy oda, mindenhol lehet dohányozni. Kértem hát egy hamutartót…ami helyett megérkezett a számla. Néhány perces hadonászás és pantomim után pedig végre, egy hamutartó is.
Másnap, a tomboló hőségben a tengert, s Sara aperolját választottuk, ami hibátlan döntés volt. Gyorsan kiderült, van itt más is. Például hideg kávé, amihez remekül illik az idei év trendje, a caffé crema. S úgy a délután második felében Sara előállt a farbával. Ha nagyon akarjuk, tud nekünk készíteni gyümölcstálat is….egyenesen gyümölcstál mixet. S felmutatott egy ananászt és egy sárgadinnyét, majd diadalittasan bevonult a konyhába megpucolni és felszeletelni őket.
Este a hotel éttermét választottuk vacsoránk helyszínéül, ami az egyik legjobb döntésnek bizonyul. Branzino került elénk spenóttal, valamint marinált tengeri hal és lazac, továbbá sajtválogatás, a legjobbak közül. 


 Branzino

Marinált tengeri hal és lazac

Sajtválogatás

S persze nem hiányozhatott egy pohár Puglia Primitivo sem, ahogy a látványosan tálalt spagetti sem. A középkorú pincér figyelmét semmi nem kerüli el. Igazán tanulni lehetne tőle ezt a szakmát. Alapos, tisztelettudó, gondoskodó, s nagyon keveset beszélget a vendéggel, de azt, amennyit mégis, azt mérhetetlen kedvességgel és udvariassággal.

A Pincér

Giovinazzo Enzoja


Újabb nap az indigókék tenger partján, ahol a fehér fodros hullámok vígan lejtik táncukat, ahova néha mi is be-becsatlakozunk. Néhány óra elteltével mégis úgy döntünk, a tajtékzó tenger és a köves partot váltsa fel Giovinazzo megismerése, hiszen kb. 3 km-re volt az olívaligetek között megbújó hotelünktől. Mivel ekkor még nem volt autónk, maradt a busz. Ami kb. fél óra késéssel érkezett a táblára kiírtakhoz képest, s a sofőr akkor is csak nagy nehezen akart megállni. Igyekeztem ékes olaszsággal elmagyarázni neki, hogy mi Giovinazzo központjába tervezünk bejutni, s jó buszra szálltunk-e. Mire jött a kérdés:
-          Centro Giovinazzo?
Kerek szemekkel néztem rá, hiszen én is erről beszéltem, de mivel egy újabb csak dialektust beszélő egyeddel volt dolgom, konstatáltam, a lényeget megértette, s elvettem tőle a négy darab jegyet. Már csak az maradt a kérdés, mikor következik a centrum? Szerencsére, azt legalább nem lehetett eltéveszteni, mert a kis város átlagon felüli méretű központi terénél is megállt a busz, s ráadásul egy nagyon kedves hölgy érthető olasz nyelvtudással közölte, hogy szálljunk le, mert megérkeztünk.

Giovinazzo központja

Nyomban beszélgetésbe kezdtem vele, hiszen végre akadálymentesen lehet beszélgetni. Pár nappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez ekkora örömet tud nyújtani egy fülledt, nyári esten. Kiderült, hogy már járt Budapesten, a Balatont látta repülőről, s mind a kettő lenyűgözte. S azonnal eltanácsolt bennünket augusztus 1-jén Martina Franca-ba, ahol zenei fesztivál van, s ennek keretében operában adják elő Márai Sándor: Le Braccia című darabját. Lelkesek voltunk a hölgy ismereteitől, de valahogy jobban érdekelt bennünket egy jó halas étterem, ha már itt vagyunk Scevenàzze-ban – ami Giovinazzo neve barii dialektusban -, abban a halászfaluban, ami már a IV. század óta, amióta megjelentek az első írott beszámolók a helységről, ebből tartja el magát. Alkalmi idegenvezetőnknek ez sem okozott problémát, azonnal elvitt bennünket Enzohoz, aki a Siamo Fritti Friggitoria nevü kis halas éttermet vezeti a Piazza Constatinapoli 14-ben. 

Siamo Fritti Friggitoria bejárata

Siamo Fritti Friggitoria terasza

Nem csalódtunk. Enzo, aki 50 éves és kb. ugyanennyi kilogramm, japán fejkendőjével a fején ki-be rohangált az étteremben. Bögrében itatta velünk a ház borát, s közben elénk perdítette a világ egyik legjobb – és egyben legegyszerűbb – polipsalátáját, amit sült tengeri hal követett sült polip kíséretében. Lezárásként pedig, csak úgy, mintegy nassolásként, frittura mista került az asztalra, amit citrom sorbet zár, nehogy baja legyen a hasunknak. 

Bor bögréből

Polipsaláta 

Sült hal sült polippal  

Frittura misto

Azonnal megbocsájtjuk neki, hogy érthetetlenül beszél olaszul, s annak ellenére, hogy elmondása szerint Amerikában élt évekig, szinte a nullával vetekedő angol nyelvtudását….az épelméjűségéről már nem is beszélve.
Hazaútra ismét a buszra pályáztunk…sikertelenül. 21 órakor az utolsó is elmegy Bariba, azzal tudtunk volna visszamenni a hotelbe. Semmi gond, hívjunk egy taxit. Egy hotel kisbusza áll meg előttünk, s segítséget kérünk a sofőrtől taxi ügyben. Széttárt karral magyarázza, hogy sajnos az erre nincs, hiszen annyira nincs turizmus Giovinazzo-ban, hogy taxit csak Bariból lehet rendelni, ami 21 km-re van. A megoldás tehát úgy nézett volna ki, hogy rendelünk egy taxit 21 km távolságról, ami eljön a mi hotelünk előtt, ami Giovinazzo-tól 3-4 km-re vár bennünket. Erősen kacérkodtunk a gondolattal, hogy inkább hazasétálunk, amikor a háromsávos út belső felében egy taxira lettünk figyelmesek. Életünket kockáztatva rohantunk elé, hogy leintsük. Kapóra jöttünk a sofőrnek, Gianninak, aki épp valakit hozott Giovinazzo-ba, s most megy haza, Bari-ba, így 15 euróért arrébb vitt bennünket 3-4 km-rel a hotelünkbe.

Bari felfedezése
Új nap, új élmények – hisszük mi -, hiszen végre átvehetjük az autót a reptéren. Ellenben, ez dombornyomott kártya hiányában lehetetlen küldetés. Mert bár minden rendben van, nem tudják a kauciónak számító 200 eurót(!) lefoglalózni, készpénzt pedig nem fogadnak el. Néhány telefon Magyarországra és sűrű elnézések a cégtől, akik nem tájékoztattak megfelelően, végül az autókölcsönző cég alkalmazottja találja meg a legideálisabb megoldást.
-          Az lenne a legjobb, ha neten foglalnának autót maguknak, akkor még olcsóbb is lesz, s ami igazán lényeges, a foglaló személy nevére fog a foglalás történni.
Ezen a ponton úgy döntöttem, jobb lesz, ha mindent a Sorsra bízok, s még véletlenül sem teszem fel a kérdést, hogy esetleg más nevére is tudnék-e autót foglalni a saját adataimmal. Egy dolog maradhatott így az adott napra, Bari felfedezése. Taxival indulunk a város központja felé, amiből ordít a Modern Talking…mi pedig úgy döntöttünk az első megdöbbenés után, vele ordítunk, a sofőr legnagyobb örömére. 

video

Aki azt hiszi, ezen a ponton túl már nem érheti zenei meglepetés a ’80-as évekből, itt szólok, de. Még pedig annyira, hogy itt mindenki ezt a zenét szereti, ezt hallgatja, s a bulikban is ezek a számok szólnak. Időutazás ez minden téren.
A város közel 4000 éves, s ebből kifolyólag számtalan művészeti értéket rejt magában az eltelt évezredekből. De mégis a leismertebb és legimpozánsabb az Il Castello Normanno-Svevo, vagyis a norman-sváb vár, melynek története az ókorra nyúlik vissza, kb. 1132-re, s még ma is őrzi számtalan eredeti pillérét. II. Norman Roger építtette, majd 1156-ban elpusztult, s 1233-ra építették újjá Frigyes császárnak köszönhetően. Idővel a kastély volt börtön és laktanya is, ma pedig turistalátványosság, ahova a déli oldalról lehet belépni. A többi oldalon az ősi árok fut végig, ami védelmet biztosított a falaknak az elmúlt évszázadokban. Az udvaron pedig a 16. századi sváb falak fogadják a látogatót.

Várrészlet

Délután egy óra van, közeledik a szieszta ideje, így gyorsan betérünk egy kedves barátom által ajánlott étterembe, az Il Pescatore-ba - Piazza Federico II di Svevia, 6/7. -, hogy újabb halas csodának adjuk át magunkat. 


Az Il Pescatore étlapjáról

Ami után már nem marad más hátra, mint egy kiadós méretű fagyi a belvárosban. Ahogy sétálgatunk a régi városrészben, idős nénikbe botlunk, akik a városra jellemző tésztát, az orecchiettét készítik a kapualjban. Ha megfelelő nénit találunk, akár beszélgetésbe is elegyedhetünk, sőt, még akár enni meghívják az embert. 


Orecchiette 

Valahol Bari óvárosában


Este meglátogattuk a városszerte híres U Russ-t, aki az Il Pescatore mellett található parkolóban egy kis kocsiból árulja mindenfajta földi jóját, lóból és nyúlból elkészítve. U Russ története valahogy úgy néz ki, hogy ez a fiú az ikertestvérével egy szép napon kitalálta a kis kocsit és a sütögetni való húsokat. Aztán teltek szépen a napok, hetek, míg nem, felfedezte a tévé. S U Russ nagyon híres lett. Ám a fiúk nem ijedtek meg. Telepakolták a parkoló egy részét műanyagszékekkel, fittyet hányva a szabályokra, s azóta is vígan oda jár mindenki aki teheti, mert van miért. Van itt belsőség, steak, csak legyünk felvértezve kellő elszántsággal, hogy szembeszálljunk a helyi erőkkel, akik hangos ordibálással rendelnek Lellonál. Aki amint kinyújt egy ételt a pult mögül, azonnal vad csatába kezd érte mindenki…gondolván, hogy az pont az övé lesz. Ha valahol, hát itt valóban nem ér semmit semmilyen nyelvtudás, csakis a dialektus. De a kemény csata után zseniális végeredményre lehet számítani. 


Lello....

...és az ő választéka

Így valahogy

Lelloék "tanyája"


Folyt. köv.!!!!
________________________________________________________________
Puglia-i képeslapok 2. rész
2015. július 29.-augusztus 5.




D.O.P. minősítésű kenyér lágy mozzarellával egy kráter belsejében – Altamura, Matera és Gioia del Colle -
Másnap már korán reggel kocsiba pattanunk, s meg sem állunk Altamura-ig, ahol a híres, D.O.P. minősítésű kenyeret sütik. Egy gyors kitérő a klasszikus olasz piacon, ahol néhány különlegesebb gyümölcsöt vásárolunk, majd irány a híres kenyér. 

Az Altamura-i piac 


Zöld mandula

Erről a kenyérről már Horatius is megemlékezett írásaiban i.e. 37-ben. Egész pontosan azt írta, hogy itt ette a világ legízletesebb kenyerét. S ennek a kenyérnek a népszerűsége a mai napig töretlen. Európában egyedülálló módon kapta meg a D.O.P. minősítést, ami eredetvédelmet jelent. Boroknál és olíva olajoknál nem ritkaság, de kenyereknél annál inkább. 

D.O.P. minősítésű Altamura-i kenyér

Szigorú szabályok közé van szorítva a mai napig, mely városokban készülhet ilyen kenyér, ahogy az is, mennyi és persze milyen búza kerülhet a kenyérbe - amitől csodálatos sárga színűvé válik a zömök, dús kenyér -, ahogy a víz mennyisége is szigorúan van ellenőrizve. Igaz, mire odaérünk az 1700-as évek óta működő apró, családi pékségbe, a sütések már lementek, de a közel 3 m mély kemencék még melegek, ahogy a focaccia-k is, melyek szintén abból a tésztából készültek, amiből a kenyerek. Gyors kóstolás és vásárlás után folytatjuk az utunkat Matera-ba, a kráterben található barlanglakások városába – Piazza Vittorio Veneto -, Basilicata tartományba. 


Ezen a helyen már az őskorban is laktak, de még az ötvenes években is éltek itt szörnyű higiéniai körülmények között víz és villany nélkül, együtt a háziállatokkal. Ezeket a képeket jeleníti meg a Carlo Levi, Krisztus megállt Ebolinál című mű, ami mintegy világhírűvé tette a hatalmas kráterbe épült város. Ma már változott itt is minden, a világ legnagyobb szabadtéri múzeumává vált a hely, amelynek minden centijére építettek, egymáshoz tapasztották a házakat, templomokat, kerteket, falakat, lépcsőket. 

 Matera-i ház belülről

Az idő nyoma a ház falán

Ma már apró művésztelepként szolgáló házak várják a látogatókat, s ha épp nincs 40 fok, kellemes sétát lehet tenni a város kanyargós kis utcáiban, melynek végállomásaként látogassunk el a Baccanti étterembe - Via Sant'angelo, 58-61. - Mivel ismét közeledik a szieszta ideje, gyorsan folytatjuk utunkat Gioia del Colle-ba, ami a mozzarella gyártásáról híresült el. Az apró város nagyjából 40 sajtüzemet rejt magába, ahol a mai napig kézzel, nyújtva készítik a sajtokat. 


Aki még nem evett friss, 1-2 órás mozzarellát, el sem tudja képzelni mekkora a különbség az itthon kapható társaihoz képest. Omlós, lágy textúra jellemzi, amibe ha kicsit belevág az ember, a tej még bugyogva folyik ki belőle. Nem is kell más hozzá, mint egy pohár jó bor, és egy szelet altamurai kenyér.






 A háttérben friss, 1 órás mozzarella
 Buratak
 Száraz sajtok

A nagy találkozás: Altamura-i kenyér, Gioia del Colle-i sajtok

Ahogy az jellemző tud lenni Olaszországban a régiók gasztronómiájára, Puglián belül is eltérőek az étkezési szokások. Legyen szó a tésztákról, vagy akár a mozzarelláról, ami Bari környékén lágy és krémes, s inkább a burrata-hoz hasonlít, Lecce környékén pedig már szikárabb, „szárazabb”, s fonott formájáról mindenki könnyen be tudja azonosítani. De ha már a tésztákat szóba hoztam, ne menjünk el e mellett sem. Hiszen innen származik a ma már mindenhol jól ismert orecchiette – fülcimpa – tészta, melyet hagyományosan, kézzel készítenek. Bari óvárosában sétálva, a kapualjakban lehet látni azokat a néniket, akik villámgyorsan nyomkodják be hüvelykujjukkal a tésztákat, hogy utána a cime di repa és szardella keverékéből készült mártással keverjék össze. Lecce-ben már kicsit más a helyzet ezen a téren is. Ott bazsalikomos házi paradicsomszószt készítenek a tésztához, ami inkább hasonlít egy kisebb kalapra, hogy jól össze tudja gyűjteni a paradicsomszószt.


Luxus-gasztrokalandozás sziklaszírtre komponálva – Polignano a Mare: Grotta Palazzese**** -
De az igazi gasztronómiai kalandozás még csak este következett Polignano a Mare-ban – Peghegnéne-ban, a barii dialektus szerint -, a híres énekes, Domenico Monugno – Nel blu dipinto di blu (Volare) – szülővárosában, amit az énekes személyén túl a csodálatos barlangok és sziklaszirtek tettek híressé, valamint, a Via Traiana mai napig a főutcát képező, járható útszakasza. 


Asztalfoglalásunk volt a világhírű Grotta Palazzese-be - Via Narciso, 59. -, ahova nem lehet máshogy bekerülni. Olyannyira nem, hogy a foglaláskor meg kell adni a bankkártyánk számát és a lejáratának a dátumát, ugyanis aki nem érkezik meg a foglalására, annak a kártyájára terhelik a vacsora összegét. Valamint, előre megküldték a választható degusztációs menüket és az az étlapot is, ahonnan minimum három fogást kell választani, ha valaki nem a degusztációs menük mellett dönt. S a dress code-ról se feledkezzünk meg, ami természetesen semiformal. 



Az étterem, ami a „nyári barlangban” található, a maga alig 100 férőhelyével lenyűgöző, s az 1700-as évek óta nyújt romantikus pillanatokat az oda érkezőknek – akkoriban még a nemességnek csupán, ma már bárkinek -. Ha lehet hinni a legendáknak, már az 1300-1400-as években II. Johanna nápolyi és magyar királyi hercegnő is ide menekült, amikor kiszabadult a férje – Bourbon Jakab - általi fogságból. A városból az étterembe kb. 3 emeletet kellett egy lépcsősoron lesétálni. Megérkezve tapasztaltuk, az egész nem más, mint egy a természet által kialakított „sziklahíd”, ami mellett két oldalon és alatta dübörög a tenger, amit természetes fény világít meg naplementéig. Az asztalunk a nyílt tenger felőli részre szólt, gyönyörű kilátást biztosítva a tengerre és a naplementére. A két különböző degusztációs menüt szerettük volna egy időben megkóstolni, amire nem volt lehetőség, ugyanis nem egyformák a felszolgált fogások száma, s az időeltolódás miatt a menüket csak kettesével lehet kérni. Nem gond, megszoktuk már ezt a menetet itt délen, hiszen a legtöbb helyen így járnak el, ezért a bővebb, az „Essence” fantázianévre hallgató mellett döntünk, ami hat fogásból állt.
Miután kirendeltünk egy nagy üveg vizet, s a ’99-es Puglia Primitivo borunkat, s kis falatokat csipegettünk a sáfrányos, rozmaringos és paradicsomos ízű kis kenyerekből, 


a sort párolt homárral kezdtük, lila burgonyával, Rocket Pestoval és helyi extra szűz olíva olajjal. A kezdet kiválónak bizonyult, tiszta ízek, melyek jól hangsúlyozták a homár egyedi ízvilágát. A pincér minden fogást alaposan elmagyarázott, amikor az asztalra tette, ha kellett olaszul, ha kellett angolul. 


A sort durumbúzából készült Troccoli tészta követett répalevél krémmel, sárgaúszójú tonhallal és sült zsemlemorzsával. Ebben a fogásban a tonhal apró kockára volt vágva, s én vettem a fáradtságot, hogy néhányat kettévágjak és leellenőrizzem, túlkészült-e a halhús, vagy megmaradt félig nyersnek. S az apró kis kockák nem okoztak csalódást. A hal tökéletes állagúra készült, közepén ott ékeskedett egy kis rózsaszín színvilág. 


A következő fogás a kedvencemmé vált. „Senatore Cappelli” fantázianevű pacchero tésztát kaptunk gragnanoval, fűszeres mediterrán raguval, spenóttal és reszelt citromhéjjal – ez utóbbi úgy robbantotta szét a szájban az ízeket, amire kevés példát lehet találni, főleg tésztaételeknél -.


Ismét sárgaúszójú tonhal volt soron burrata sajttal, ami egyenesen kiváló volt. Tökéletes összhang uralkodott a két íz között. A burrataból még folyt a tej, s ahogy a pincérrel való beszélgetésből kiderült, egyenesen Gioia del Colle-ból érkezett, ahol egyetlen szakember készíti így a burratát, s csakis az étteremnek. Ez a fogás került nálam a második helyre. 



Ám a sornak még messze a vége. Sea bass következett mediterrán stílusban, fekete olívabogyós paradicsommártásba, ami szintén emlékezetes ízeket tartogatott. 


Végül mindent epres tiramisu zárt madagaszkári csokoládéval és lime-mal, pohárdesszert formájában. Köztudottan nem szeretem a tiramisu változatait, csakis a tradicionális ízeket. Viszont itt a csokoládé és lime kettőse olyan szépen rásegített az ízek harmóniájára, hogy semmilyen kifogást nem hagyott maga után a desszert. 


A számlában nem volt benne a felszolgálási díj, de a két menü, a bor és az ásványvíz bőven megérte az árát.
A vacsora végeztével bekéredzkedtem a konyhára is, hiszen nem mindennapi látványt nyújt egy barlangba rejtett, mégis a legmodernebb eszközökkel felszerelt konyha látványa. 



Ellenben, aki kimértebb árat szeretne fizetni a vacsorájáért, látogasson el az Il Cavo -  Via Lama Monachile, 11. – étterembe a Via Traiana végén, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szirtek között megbújó öbölre, a vacsora pedig ár-érték arányban kiváló, tele tengeri finomságokkal.







Esti fények az Il Cavo teraszáról 

Trulli és a fehér város – Alberobellotól Ostuniig -
A következő nap ismét kirándulást tartogatott. A Világörökség részét képező Alberobelloba utaztunk. 

Szoba a trulloban 

Amivel fűteni is lehet.... 


Trullo

A kisváros hírnevét a trullóinak köszönheti, amelyek hengeres vagy négyszögletes alaprajzú épületek, süveges tetővel. Kizárólag kőből építették, mindenféle kötőanyag (habarcs) és fa tartószerkezet nélkül. Kiépülésében II. Giangirolamo di Acquaviva conversanói grófnak volt nagy szerepe, aki segítséget nyújtott az itt letelepedő parasztoknak, illetve Apulia más részeiről érkező menekülteknek. Annak érdekében, hogy elkerülje a területén álló házak utáni adó megfizetését, megparancsolta alattvalóinak, hogy csakis olyan épületeket húzzanak fel, amelyeket az adószedők érkezésekor könnyen el lehet bontani, majd távozásuk után gyorsan visszaépíteni. A habarcs nélkül épült trullók tökéletesen megfeleltek elképzeléseinek. Végül azonban fény derült a turpisságra, és a nápolyi király börtönbe záratta a grófot adócsalás vádjával. Alberobello továbbra is a conversanói grófok birtoka maradt, akik kemény kézzel, saját törvényeik szerint uralkodtak. A súlyos adóterhek és sorozatos kegyetlenkedések miatt, a város 1797-ben küldöttséget menesztett a király elé, aki hamarosan aláírta a város szabadságát biztosító dekrétumot.
Innen a legtávolabbi pontunkba, Ostuniba, a „fehér város”-ba vitt az utunk, amit egykor Hannibál romboltatott le. 


A hegyre épült települést úgy, mint a tartományban szinte mindent, olívaliget vesz körül, a vakítóan fehérre meszelt házak között szűk sikátorok és tágas terek váltják egymást. A déli nap hevében a házak faláról lefolyó árnyak absztrakt képeket égetnek az elmébe. Ahol a koppanó magány, a kifényesedett kőburkolatok, a valószínűtlen fény-árnyék hatás perspektívatorzulást idéz az ember elméjébe. Ezzel a képpel zártuk a nyaralás kirándulásra szánt idejét, s egy gyors kitérőt tettünk az innen 7 km-re található Carovignoba az Osteria Giá Solto l’Arco felé - Corso Vittorio Emanuele II, 7. -, ahol egy 1 Michelin- csillagos séf készíti nem mindennapi fogásait ebben az eldugott kis faluban, az Isten háta mögött.
Bariba 1.15 óra alatt ott van a repülő, így tehát az odajutás nem nagy megerőltetés. Ami ott várja az embert, az viszont megfizethetetlen. Érintetlen, apró kis városok, több ezer éves történelem és kultúra, már-már giccsbe hajló, sziklás tengerpartok és kiváló gasztronómiai élmények. Pugliát látni kell….nem egyszer, többször is. Főleg, ha valaki csak rövid időre érkezik. Hiszen ez esetben egy dolgot mindenképp hazahoz, egy hosszú listát arról, mi az, amit meg kell nézni, meg kell kóstolni a „Csizma” sarkában. Hiszen erre 8 nap is kevésnek bizonyult. 
__________________________________________________________________
ANDREA PALLADIO VICENZÁJA – csodás épületek, kifinomult gasztronómiai fogások, igazi olasz temperamentum


Andrea Palladio több volt, mint híres építészmester. Lenyűgözte kora partíciusait, ámulatba ejtette Velence előkelőségeit, építészeti csodát hozott létre, amikor a házakat oszlopokkal ruházta fel, s megihlette az irodalom egyik legnagyobbját, Goethét, aki így nyilatkozott róla az „Utazás Itáliában” című művében: „A legnagyobb nehézség, mellyel neki is, mint minden modern építésznek, meg kellett küzdenie, az oszlopok megfelelő alkalmazása a polgári építőművészetben; mert oszlopot fallal párosítani mégiscsak ellentmondás. De hogy össze tudta kapcsolni a kettőt! hogy meggyőz művei közvetlen hatásával! s hogy elfeledteti, hogy csak hiteget! Az ő dolgaiban valóban van valami isteni, valami olyasmi, mint a nagy költő erénye: igazságból és hazugságból alkot valami harmadikat, melynek kölcsönzött léte elbűvöli az embert”. 

  1. nap
Késő este érkezem meg autóval Vicenza történelmi városrészébe. A monumentális tornyon kívül egyelőre semmit sem látok, de a tudat már önmagában valami középkori borzongással tölt el. Megérkeztem Andrea Palladio városába, mégpedig azon az úton, melyen ő is minden alaklommal visszatért ide. Leállítom a motort, s itt állok a Via Andrea Palladion. Itt minden róla szól, szinte minden épület a nevéhez fűződik.
Egykor gazdag patríciusok sétáltak fel s alá ezeken a köveken, s a híres építőmester nagyságát dicsérték. Minden okuk meg is volt rá, hiszen amit Andrea Palladio maga után hagyott, több mint egyszerű építészeti forma. Munkássága nem csak az építészet szakembereit ihlette meg, de az irodalmi élet is említést tesz róla. Az esti fényekben megcsodálom Palladio városát. Utam során végiggondolom, ki is volt ez az ember. Sokat foglalkoztam az életútjával néhány hónappal ezelőtt, s most szinte lelki katarzist okoz kézzel tapintani a munkásságát. Az épített örökség számomra mindig fontos volt, de egy olyan ember munkásságát élőben látni, akiről hónapokig csak olvastam és anyagot gyűjtöttem, nem mindennapi érzés.
Andrea Palladio 1508. november 30-án Andrea di Pietro della Gondola néven látta meg a napvilágot Padovában. Már egészen fiatal korában megmutatkozott érdeklődése és tehetsége a kőfaragás iránt. Rövidesen kora egyik leghíresebb patríciusa, Trissino házánál találja magát. Trissino ekkor már 62 éves, de hajlott kora ellenére sem tudja nem észrevenni ezt a nem mindennapi tehetséggel megáldott ifjú legényt. Felkarolja hát, hogy minél több tudás birtokosává tegye az építészet terén. Hiszen a fiú már ekkor többre volt hivatott, mint egy kőfaragó. Rövidesen a fiú Andrea di Pietro della Gondolából Andrea Palladio lesz. Trissino művében, az „Italia liberata dai Goti”-ban az angyalt hívták így, aki arra volt hivatott Isten küldöttjeként, hogy Justinianus császár hadvezérét Belizárt és annak seregét megvédelmezze egy palotában. Ezzel, a palota neve végérvényesen összeforrt az angyal nevével, s a palotát így szinte az angyal alkotásának lehet nevezni. Palladio kb. húszéves pályafutása során egyszer sem hozott szégyent a mesterétől kapott névre. Valóban az építészet angyala lett, hiszen munkássága, s egyben a palladio-motívum a mai napig példa értékű.
Mire a gondolatsor végére érek, a főtéren találom magam. Igazi olasz hangulat, minden sarkon örömzenészek szórakoztatják a mindennapok embereit. 


 S mindennek a fergeteges vigadalomnak a közepén ott áll a mester szobra teljes életnagyságában. Leülök a lábánál található kis étterembe, s mi mással zárhatnám a megérkezésem napját, mint egy eléggé sokat mondó levessel: Krémleves Trissino erdejéből való fekete burgonyából.


Vacsora után felkerekedek, hogy megkeressem a szálláshelyem. Egy helyes kis étterem mellett van. Remek. Bent az étteremben még javában zajlik az élet, pedig már majdnem éjfél van. Hát, ez Olaszország! Bemegyek, hátha még van valami desszert. Valami helyi specialitást kérek, s kapok is. Tradicionális cseresznyetortát. 


A cseresznye tette híressé többek között Marosticát. De emellett ehhez a régi várhoz fűződik egy hagyomány és a hozzá társuló legenda is – melynek semmi köze Palladiohoz, de mégis érdekes -. Amíg csendesen majszolom az isteni süteményt, megtudom, hogy régen, a marosticai király férjhez akarta adni a lányát. Két kérő is akadt, s mindkettő szimpatikus volt a királynak. Azzal döntötte el kié legyen a lánya keze, hogy élő sakkpartit játszatott le velük, s a nyertes félé lett a lány keze. S a döntésképtelenségből hagyomány lett. Ma is, minden évben megrendezik Marosticában az élő sakkjátszmát. Bár, már nincs királylány, de turista van annál több. 

                                     

A történet végére elfogyott a sütemény is. Mindkettő egyedüli élmény volt.
Ismét a híres építőmesterre gondolok, amikor elalszom. 

  1. nap
A nap első sugaraival érkezem a turisztikai irodába térképet vásárolni. Kikerekedik a szemem, mennyi mindent kellene megnézni ami Palladio nevéhez fűződik, s akkor még nem mentem ki a városból, nem láttam a villákat. Döntenem kell. Végiggondolom a mester életútját, s arra a döntésre jutok, hogy amennyi városi palazzot lehet megnézek, majd utána amennyi villa belefér, s végül jöhetnek a templomok.
Úton Bassano del Grappa felé elgondolkodom. Az autóban kellemes időjárást biztosít a klíma, míg kint 40 fok uralkodik. S Andrea Palladio mindezt lóháton tette meg. Sőt, még többet is. Hiszen Róma szerelmese volt, néhány villájának kupolája a római Pantheon mintájára épült. Nem kis kitartás kellett ehhez.
Megérkezem. Előttem az első élő alkotás. A híd. Andrea Palladio híres fahídja, mely monumentálisan szeli ketté a Brenta folyó két partját. 


A hídon nem fogott az idő. Bár többször próbált benne kárt tenni, de a mester követői nem hagyták, hogy az enyészet martalékává legyen. Jól tették. Közepéről gyönyörű kilátás nyílik a tájra. A folyó és a hegy szerelmére.
A híd lábánál kis éttermet találok. Megtudom, a környék leghíresebb zöldsége a fehér spárga. S mivel az egész vicenzai rész a rizsről vált híressé, egy pohár grappával, majd spárgás risotto kíséretében csodálom tovább a hidat. 


Ismét előkerül a cseresznye. Fagyasztott grappa desszertet kapok ebéd után cseresznyeszósszal.


Jól esik a melegben ez a hideg, sőt, fagyos desszert. Mielőtt elhagyom végérvényesen a várost, visszatérek még egy Bassanoi tojásos spárgára. Felülmúlhatatlan élmény a fehérbor öntettel. 


Visszafelé haladva az úton meglátogatom a Villa Godit. A mester első önálló munkája, mely kezdeti sikereket hozott számára. Az utókor ennél jobban értékeli, hiszen a 24 villa közül ez az egyik, mely felkerült az UNESCO világörökség listájára. 


Kis idő elteltével, kb. 50 méterre a Villa Goditól a Villa Piovene gyönyörű kertjében gyönyörködöm. A kilátás innen több mint pazar. Ez a villa a szépségén kívül egy érdekességet is tartogat a hozzá látogatónak. A tájra „nyíló” falán „ablakfestészet” látható. A falra festett jelenet pontosan azt ábrázolja, ami mögötte az életben is látható….néhány száz évvel ezelőtt. Érdekes egy kép. Visszarepít az időben. De a lankák, a természet zöldje és az ég kékje semmit nem veszített varázsából. 



Gyorsan telnek az órák, ismét egy nap végéhez érek. Nem lehet elég sebesen haladni ahhoz, hogy mindent megnézzen az ember. Egy élet munkája egy hétbe zsúfolva. Teljességgel lehetetlen. De nem csüggedek, időm még van.
Ismét a régi kapun érkezem a városba. Leállítom az autót, hogy a kapu előtt megnézhessem a Loggia Valmaranat. A Valmarana család mindig fontos szerepet játszott Palladio életében. Munkásságának sok állomása kötődik a mai napig ehhez a családhoz. A fákkal szegélyezett és madárcsicsergéssel tarkított kis patak menti úton elérem a loggiát. Magányosan, de tartással telve várja az ide látogatókat, miközben évszázadok óta nézegeti a kis vadlibák cseperedését, vagy a tavi rózsák születését, színpompás életét és elnyílásba torkolló halálát. De ő mindent túlél. Örök mementóként Palladio munkásságáról. 


A lakásom melletti kis étterembe tartok. A nevetést már messziről hallom, mely bentről árad. Nagy öröm fogadja a megérkezésem. Szeretnek, mert érdeklődőm a múltjuk felől. Az olaszok ilyenek. Szeretettel fogadják azt, aki a történelmük iránti érdeklődéssel közeledik feléjük. Büszke emberek, s ilyenkor még inkább érzik, van mire büszkének lenniük.
Meglepetés vacsora vár rám, igazi vicenzai étel. Úgy érzem, az előttem álló napokban ez rendszeressé fog válni itt. Nem tévedek. Tésztát kapok babbal. 


Kellemes átmenete ez a nálunk ismert levesnek és főzeléknek. Ízletes, laktató, egyedi. S utána jön a desszert. Hát, ez valóban nem mindennapi. Cseresznyés és zöldborsos risotto. 


Külön-külön minden összetevőt jól ismerem, de egyben valahogy egészen érdekes. Az íze viszont kiváló. Az olasz, egyszerű konyha egy újabb remeke.

  1. nap
A reggellel nagy feladat érkezett. Ma lejárom az össze palazzot a városban. Kint tombol a hőség, s rám egész napos gyaloglás vár. Meg persze jó néhány hűsítő fagyi, ásványvíz és finomabbnál finomabb ételek.
Térkép tehát elő, s indulás. A parkolóban rögtön a Palazzo Civena-Trissinot találom.


Palladio első időszakából való épület, amikor még a híres motívumai nem jelennek meg, a régi sémákat követi még a mester.
A vicenzai dómmal szemben látható a Palazzo Thiene Bonin-Longare.



Szépen megmunkált épület. Minden momentumán látszik a tisztelet és a szeretet. A dómot elhagyva, balra veszem az irányt. S máris a Via Andrea Palladion találom magam. Abba az irányba indulok, amerre még nem jártam sem este, sem nap közben. Minden lépés fontos mérföldkő utamon. Itt szinte minden épület egy palazzo, s mind Andrea Palladio nevéhez fűződik. A Palazzo Trissino-Bastont elhagyva a Palazzo da Schio és a Palazzo di Iseppo Portohoz érkezem. Majd a Palazzo Negri de Salvit ejtem útba.

 Palazzo Trissino-Baston
 Palazzo da Schio
Palazzo di Iseppo
                                    
                                                              Palazzo Negri de Salvi

Tovább a mester utcáján a Palazzo Chiericati impozáns épülete mellett haladok el. 



Az utca végén Palladio legutolsó munkája, a Teatro Olimpico fogad. 



Izgatottan lépek be, hiszen munkám folyamán ez vált a kedvencemmé. Nem is egyedisége miatt, mint inkább belső kialakítása miatt. S az ország első kőszínháza nem okoz csalódást. Percekig néma csendben ülök, s próbálom felfogni és megjegyezni a látványt. Itt a térhatás kialakítása bármilyen 3D alapját képezhetné. A színházat elhagyva, ismét történelmi helyszín részese lehetek. Következő állomásom a Casa del Palladio



Itt élt és végezte szellemi alkotásait az építészmester. Sajnos az ajtót zárva találom, ahogy sok más helynél is, hiszen a nyitvatartási idő merőben másképp néz ki a valóságban, mint amit az interneten olvasni lehet. De a hatás így is felülmúlhatatlan. Azért párat halkan koppantok az ajtón. Leginkább azért, hogy kicsit átérezzem, milyen lehetett, amikor az építészmestert meglátogatta Trissino, s bebocsátásért folyamodva, néhányat koppantott az ajtón. Ami most sajnos nem nyílt ki. De elképzeltem, milyen lehetett, amikor kb. 500 évvel ezelőtt kinyílt, s mester és tanítványa örömmel köszöntötték egymást. Halvány mosoly kíséretében hagyom el az épületet.
Visszafelé haladok már az utcán, amikor kis tábla jelzi, hogy ideje lefordulnom jobbra, ha még a mester alkotásaiban szeretnék gyönyörködni. Követem hát az utasítást. Rövid séta után egy újabb Palazzo Thiene előtt állok.


Vele szemben a Palazzo Barbaran da Porto



Egy egész utca kizárólag Palladio épületeinek. A bőség zavara. Viszont, mire idáig eljutok, már majdnem Palladio szakértőnek érzem magam. Látom a kis különbséget az épületek között, látom a mester fejlődésének nyomait, s már látom a híres Palladio-motivumot is. 

         

Kezd valósággá válni az, ami nemrég még csak olvasmány volt számomra. Fényképezőgép kattan, kamera forog. Megörökítek mindent, hiszen minden itt van, egy helyen, karnyújtásnyira. Szinte még mindig hihetetlen. Nem lehet a látottakat felfogni, idő kell neki, idő a szépség és elegancia több évszázados történetének megértéséhez. Már érzem a nap múlását. A Nap ereje gyengül, fénye halványodik. De még van időm. Olaszországban viszonylag későn sötétedik, az idő nekem dolgozik. Ellátogatok egy egyedi alkotáshoz, az Arco delle Scalettehez. 



Ez egy kőkapu, mely mögött egy lépcsősor húzódik. Előtte pedig egy kétsávos körforgalom, így a tökéletes látvány elérése némi életveszélyes művelettel párosul. De vélhetően ezek az autósok megszokták már ezt. Előzékenyen lassítanak a körforgalomban, hogy én nyugodtan a virágágyás közepére gyalogolhassak. A látvány lenyűgöző. A kapu és a megszámlálhatatlan lépcsőfokból álló „lépcsőhegy”.
Közeledek ismét a nap végéhez, utam most is a régi kapuhoz vezet. De még megnézem a kapu közvetlen szomszédságában a Palazzo Porto-Breganzet.


Mindig azt olvastam, hogy Palladio városi épületei keskenyek. Soha nem tudtam ezt mihez viszonyítani. De ennél az épületnél ezt a saját szememmel is láthatom. A ház szélessége alig néhány méter. Meglepő a látvány. Néhány emelet magas, s alig valamennyire széles. Elgondolkodom ezen az épületen és a lehetőségeken a falakon belül. Nem mindennapi élet vár az emberre ebben a nem mindennapi épületben.
Trisszinotól rengeteg dolgot tanult az akkor még fiatal fiú. Minden mellett azt, hogyan spóroljon okosan a térrel. Hiszen az ő koruk erre volt hivatott. S ez az épület ékes példája ennek. A napot az óvároson kívül, majdnem Vicenzán is kívül, a Villa Trissinonál zárom.


A legfőbb mester itt élte mindennapjait. Itt tett szert arra a tudásra, mely később Andrea Palladiot világhírűvé tette. A Nap utolsó sugaraival én is búcsúzom a villától.
Az étteremben már várnak rám. Az asztalom megterítve, rajta a minden este nekem kijáró egy pohár vörösborommal. Látták a kocsimat elhajtani az étterem előtt, tudták, pár perc, s már nyitom is az ajtót. Aggódnak, mert fáradtnak látnak. Én pedig nevetek, s az élményeimet mesélem neki. Már ők is nevetnek. Tőkehal salátát kapok Vicenzai-módra polentával, hiszen a polentát itt egészen egyedi módon készítik, ez is a gasztronómiájuk egyik mérföldköve.


A tartalmas előételt tartalmas főétel követ, hogy legyen erőm. Vicenzai nyúl fazékban készítve. 



Igazán finom, meglepően könnyed ízvilág laktató tartalommal. A desszert ma egy kis „csalás”. Felfedezem kedves pincérnőm kezében a kézzel készített cannolit. Kihagyhatatlan, hiszen az egyik kedvenc desszertem. Azonnal kettőt is kapok. Boldogan falatozom befelé ezt a finom, szicíliai édességet.

  1. nap
Palladio sorsát megpecsételő épület meglátogatásával kezdem a napot. A Basilica Palladiana Vicenza főterén várja a látogatóit a Loggia del Capitano óvó gyűrűjében.



Évszázadokkal ezelőtt ez az épület hozta meg a mesternek az áttörést. A vicenzai Százak Tanácsa ugyanis az ő tervrajzát fogadta el a basilica megépítésére. Palladio élete végéig dolgozott a tökéletes művön, de a befejezését sajnos már nem érhette meg. De rengeteg mindent igen. Itt bontakoztathatta ki valódi gondolatait az építészetről immár a valóságban. Itt tudta alkalmazni az általa annyira csodált 5 oszloprendet – dór, jón, toscan, korinthoszi és kompozit -, s ezáltal tudott kialakulni a Palladio-motívum is. Itt állok hát a basilicánál, mely a mester legfontosabb műve volt. Nincsenek szavak arra, mennyi figyelem és pontosság rejlik ebben a grandiózus építményben. Hiába takarja nagy részét a loggia, az épület története súlyként nehezedik az ide látogató vállára. A basilica tövében a Santa Maria dei Servi templomra bukkanok. 



Palladio mindig is rajongott a templomokért. Megadatott neki néhány felépítése úgy Vicenzában, ahogy Velencében. S most az egyik ilyen templom árnyékot adó tövében eszegetem vígan a fagyimat. Ez azért minden, csak nem mindennapi pillanat.
Folytatom utamat a számomra legfontosabb villához nem messze a várostól. Rövid autókázás, s már az útról látom a Villa Capra – La Rotonda gyönyörű képét. Leállok, s megcsodálom innen, ahonnan csak a mindent megfigyelő autósok vehetik észre. 500 év távlata, 500 év fejlődése. A földeken a termés éppúgy váltotta egymást ezekben az időkben, ahogy az utak. Földút, majd aszfalt. Lovak, ma luxusautók. De a villa örök. Faragott szobraival, a mesterre illő oszlopokkal és portikusszal szemléli már évszázadok óta az arra járókat. Közelről még gyönyörűbb. A rózsaszín rózsák már épp elnyílni készülnek a kaputól a villáig vezető úton, de az illatukat még nem engedték a semmibe veszni.




A parkban ülve gyönyörködöm az építészet csodáján. Majd bemegyek, hogy megcsodálhassam a színek és szobrok örök szerelmének tökéletes összhangját. Az egész délutánt a villánál töltöm, mire minden apró kis zugát felfedezem és megjegyzem egy életre. Majd ahogy a Nap gyengülő sugarai búcsút intenek a La Rotondának, úgy hagyom el én is, de ahogy a Nap, úgy én sem örökre intek búcsút neki.
Út közben a város felé egy gyors kitérőt teszek a Villa Valmarana (ai Nani)-nál.

                                     

Ez a villa bár nem Palladio épület, de szinte összetévesztésig hasonlít rá. Az egyik kedves története miatt érkeztem ide. A nano magyarul törpét jelent. Az én legkedvesebb történetem szerint pedig, a villában régen törpék éltek. Egy napon az egyik törpe felfedezett egy másik törpét, aki még nála is alacsonyabb volt. Annyira elszomorodott ezen, hogy felment a villa tetejére és öngyilkos lett. S ekkor az összes törpe megkövült. Végigjárom a villát, pár szót sikerül váltanom a contessával – grófnővel -, s elhagyom ezt a kedves törpékkel átszőtt villát. Az étteremben már izgatottan vár a személyzet, arról érdeklődnek, mit tudtam ma meg az ő szeretett városuk híres építészéről. Elmesélem nekik a La Rotonda, s a munkahelyem, az eldugott kis határszéli falu, Lőkösháza mellett található Vásárhelyi-Bréda Kastély hasonlóságát és annak történetét. Miszerint az első tulajdonos, Vásárhelyi János egy velencei patríciuslányt vett feleségül, s anyósa, Capretta Cristina tiszteletére építtette a kastélyt a La Rotonda teljes hasonmásaként. Néma csendben és boldog mosollyal a szemükben hallgatják a nem mindennapi történetet. Ma este felfedtem a titkom, azt, miért is jöttem Vicenzába. De, hogy miért érdekel Palladio munkássága, már rég túlmutat azon, amiért ide érkeztem. Néhány hónapja a csodáról olvastam amikor Palladio életét tanulmányoztam. Látni akartam a csodát élőben is. Azt, hogy valóban csodálatos-e. S valóban az. Az utolsó este újdonsült barátaimmal víg nevetéssel zárul, s elérkezik az idő az utolsó tradicionális vicenzai vacsorámhoz.  Egy újabb érdekességet tartogatnak ma számomra. Vicenzai tőkehalat kapok, de most nem salátát, hanem másfajta előételt.


A tőkehal a vicenzai konyha alapétele. Nem lehet ebben a városban elég változatot enni belőle. Főételnek pedig Vicenzai rétegelt főtt húst kapok. 



Ezt az ételt nem könnyű elkészíteni. Az íze pedig valami egészen elképesztő. Ahogy a látványa is. Nem tudom meddig illik nézni elfogyasztás előtt. Nézem még egy kicsit, aztán megeszem. A vicenzai konyha nagyon változatos. Története évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza, ezért sok étel megnevezése a ami olasz nyelvben már nem használt. Végiggondolom, hogy Palladio is ilyen ételeket evett. Egészen elképesztő ez az időutazás. Holnap még vár rám Velence, a Palladio utam utolsó állomása.

5-6.  nap

A kocsi reggel már bepakolva vár. Mielőtt végleg elhagynám a mester városát, tiszteletemet teszem a sírhelyénél. Végigjártam a várost ahol alkotott, s most itt állok végső nyughelye előtt. Csend van. És béke. A temetők ilyenek. A mester már itt pihen, körülötte azoknak a családoknak a tagjaival, akik élőben láthatták Palladio munkásságának kiteljesedését.



Elhagyva a temetőt és elhagyva Vicenzát, félúton megállok a Villa Foscarinál. 



Élő példája ez a villa Palladio vicces természetének és egyben munkája iránti elkötelezettségének. Az oszlopokat több méter magasra építette azért, hogy a folyón elmenő hajósok gyönyörködni tudjanak az oszloprend tökéletességében. 
Haladok Velence felé. Út közben újabb Palladio épületek megtekintésének lehetősége kínálkozik. Egy újabb UNESCO világörökség, a Villa Emo parkolójában állok meg ezúttal.



Lenyűgöző a villa és maga a park is. Abszolút kivehető Palladio motivumainak megjelenése, az oszlopok, a portikusz. Utánozhatatlan és egyedi minden munkája még akkor is, ha első ránézése azt gondolná az ember, mennyire egyforma épületek. Mindegyiknek története, emléke van.
A Villa Barbaran nem mindennapi látványt tartogat nekem néhány kilométerre a Villa Emotól. Gyönyörű épület, pazar kert és a már jól ismert, elegáns szobrok várják a látogatót. A kastélyban ma is élnek, s vígan sétálgat a partjában néhány ló amikor megérkezem. A Barbaran családnak külön kápolnája is van az úttest túloldalán. 




Visszaülök az autóba s irány a mindenki által ismert „vízi város”. A vaporettoból most nem a Szent Márk téren szállok ki, hanem egy megállóval előtte, San Giorgio szigetén, közvetlenül a San Giorgio Maggiore templom lábánál. 



Fontos templom ez Palladio életében. Nehéz és rögös útja vezetett addig, hogy a tartományi főváros, Velence elit rétege elfogadja őt és munkásságát. Hiszen itt volt nekik Michaelangelo, Sansovino és Bramante, miért lett volna szükségük egy vidéki építészre? De a San Giorgio Maggiore bebizonyította fontosságát. A mai templom helyén régen is templom állt, mely egy nagy földrengésben összedőlt. A megmaradt, használható részt a szerzetesek ebédlőnek használták. Először ennek az ebédlőnek a felújításával bízták meg az építészmestert. Munkája annyira jól sikerült, hogy kisvártatva az egész templom újratervezését és felépíttetését bízták rá. A templom elejét borító fehér márvány még a Szent Márk térről nézve is gyönyörű látványt nyújt. Méltó befejezése ez ennek az útnak.
Dél van. A campanile harangjai dübörögve kolompolnak. A mondás azt tartja, ha valaki a tenger felől érkezik Velencébe és a campanile harangjai megkondulnak, a város lelke felismeri és üdvözli a hozzá hazatérő lelket. Ki tudja! Talán Palladio szelleme ismét megérkezett a városba a tenger felől. Ha rajtam múlik a híres építészmester szellemének felelevenítése, hát, akkor most jogosan kongatnak a harangok.

 
___________________________________________________________________
ADVENT RÓMÁBAN - beszámoló az NLCafénál nyert római útról

    2011. december 16-18., Aranyvasárnap hétvégéje

 
A Nap első sugaraival együtt érkezett a repülőgép a kifutópályára. Rómába érkezni minden évszakban kiváló, de a december az északról érkezőknek egészen érdekes hangulatot kínál. Ha csak be nem üt valami nem tervezett időjárási ciklon, elég egész egyszerűen, „olaszosan” öltözködni, ami egy vastag pulóverből és egy sálból áll.
Az időjárás mellett amiért nagyon különleges élmény decemberben az Örök Városba érkezni, a karácsonyi kavalkád. Ilyenkor a karácsonyi áhítat és hagyományok tisztelete szorosan párban jár a vad vásárlási lázzal. De ez nem is csoda, hiszen már a pogány Rómában is a dinomdánom volt az úr ez idő tájt. A téli napfordulót hatalmas fesztivállal, a Saturnaliával köszöntötték, s ünnepelték egészen a római újévig, vagyis a Calendarisig.  Az olaszokat a kereszténység diadala sem ijesztette meg. Az ünnepségek időpontján változtattak csupán, s immár december 8-ával kezdődtek, a Szeplőtelen fogantatás időpontjával, s egészen január 6-áig, Vízkeresztig tartottak. S máris egy egészen hónapon át fesztiválozni tudtak a rómaiak.
A fényárban úszó városban ahogy az önkéntes utcai énekesek mellett halad az ember, kellemes éttermekbe térhet be. A Via Merulanan, a Santa Maria Maggiore felé, található egy kiváló nápolyi étterem, a Scoglio de Frisio. A páratlan aromájú minestrone mellett autentikus dél-olasz ételeket kóstolhat az ember, a citromos-kagylós spagettin át, a kiváló carbonaraig. 

 Minestrone dél-olasz stílusban
Citromos spagetti kagylóval

 Déli carbonara

Itt kell megjegyezzem, ez az étterem már évek óta a szívembe lopta magát, hiszen a számomra nélkülözhetetlen dél-olasz ízvilág mellett az étterem hangulata is egészen egyedi. A plafont kék üveg borítja, mely mögül halvány fény sejlik fel, mintha a tenger alján lenne az ember. 

Az étterem belseje

A falak pedig horgászhálóval, tenger aljára süllyedt tárgyakkal vannak berendezve. Kellemes időt tölthet itt el bárki, aki szeret víz nélkül a tenger alján ebédelni. 

Santa Maria Maggiore belülről - világhírű a mozaikjairól -  

Olaszország legnagyobb Mária templomát elhagyva, a Via Cavour-on végigmenve, a Colosseumhoz érkezünk. A karácsonyi hangulat ide sem felejtette el megérkezni. A kivilágított, több tíz méter magas karácsonyfa fényét leginkább csak a turisták fényképezőgépének vakuvillogása tudja felülmúlni. Vagy legalábbis nagyon erősen vetekszik vele. 

 
A környék jobbnál jobb éttermekkel csábítja a nézelődésben elfáradt látogatót, a kínálat pedig szinte áttekinthetetlen. A pizza prosciutton át a pesce fornoig, a vörösbortól egészen a legfinomabb rostos üdítőig, a vérnarancs juice-ig, minden megtalálható minden étlapon. 

 Pizza prosciutto


Pesce forno
 Asztali vörösbor
 Vérnaracs juice 

Érdemes itt elidőzni kicsit, s ha nagyon ügyesek vagyunk, akkor egy kellemes vacsora közben kiváló kilátás nyílhat a Vittorio Emanuele emlékműre, vagy az előtte látható fény-betlehemre egy újabb hatalmas karácsonyfa tövében. 

 Vittorio Emanuele emlékmű
 
Az egész város fényárban úszik. Mindenki készül az ünnepre, mely alól a terek és a kutak sem kivételek. A Trévi-kútnál most a kelleténél is többen dobnak érmét és kívánnak, ölelkeznek és fotóznak, ülnek és elmélkednek. 


 A legjobb csapat: anya és lánya - azaz anyu és én -

A Trévi-kúttól néhány méterre, a Spanyol-lépcsőnél érződik igazán az a vásárlási láz, amely ezt az időszakot jellemzi. Ebben a hónapban mindegy, hogy ki szegény, ki gazdag, mindenki útja a Via dei Condottira vezet. Van itt minden, Dolce&Gabbana, Gucci, Armani, s persze mindenből szigorúan eredeti. Az árak eredetiségéről már nem is beszélve. 

 Via dei Condotti a Spanyol lépcsőről nézve
 Bemerészkedve a Via dei Condotti tömegébe

S az egész forgatagot a maga szolid fényével tarkított Spanyol-lépcső csak mosolyogva, de annál boldogabban figyeli, hiszen ilyenkor a pompából neki is bőven kijut. Ha nem is ücsörög senki a lépcsőin mint nyáron, azért fel alá sétálgat rajta több ezer ember a legjellemzőbb téli, olasz nassolni valóval, a hihetetlenül finom sült gesztenyével. 

 Spanyol lépcső
 
S ha nem lakna jól a látogató a sült gesztenyével, néhány utcával arrébb, a Vicolo del Babuinon található Edy étteremben egy remek padlizsános tagliatellével zárhatja a sétát. 

Padlizsános tagliatelle 

Este, a Latinum Hotel lábánál, a központ szívében érdemes a Ristorante Porte Maggioreban – s ez egyben az utca neve is ahol található a hotellel együtt – rizzsel töltött paradicsommal vagy olajban sült articsókával zárni a napot. 


 Sült paradicsom rizzsel
 Olajban sült articsóka 

A hétvége egyik reggelén sem kell korán kelni ahhoz, hogy az ember a Campo de’ Fiorit nyitva találja. A piac mindig remek élmény. 

Jelentek a Campo de'Fioriról 
- s itt még nem láthatók a háztartási eszközöket áruló stand, ahol elég sok dolgot vásároltam éppúgy, ahogy a likőrös sem, ahonnan egy nagy üveg citromos-mandulás likőrrel távoztam - 









 
Van itt minden. Zöldség, zöldségből krém, tészta, italok, s mindent felülmúló hosteriák, ahol egy lasagna és zabaglione mousse mellett élvezheti az ember a piaci forgatagot. 

  Lasagna
 Zabaglione mousse csokiöntettel 

S ami nem maradhat el sem étkezés, sem pedig egy hosszabb séta után, a hamisítatlan, olasz kávé. 

 
A hangulat és látvány mágikus és varázslatos.
De míg a város színterein a fogyasztói társadalom karácsonya uralkodik, nem feledkezhetünk meg róla, hogy a római karácsony talán a legszebb és legemberibb keresztény ünnep, Jézus születésének a napja. Ezért a Rómába érkezők legtöbbjének a karácsony ünnepe a Vatikánhoz kötődik. Annak ellenére, hogy az év legtöbb napján maguk a rómaiak sem járnak templomban, ilyenkor mégis egész Olaszország betlehemet épít, s ez a hagyomány mit sem veszített erejéből az évszázadok alatt. 

 Szent Péter Bazilika 

A Szent Péter téren a világ legnagyobb keresztény bazilikájának 60 ezer főt befogadó képességét ilyenkor a látogatók rendre próbálják túllicitálni. Megnyugvást talál itt ilyenkor hívő és nem hívő egyaránt. Egész Advent idején a bazilika terén felállított hatalmas karácsonyfa jelzi a közelgő ünnepet. Minden évben máshonnan érkezik erre a térre az a pontosan 30 méter magas fa, amely mindközül a legszentebb lesz a Földön. Idén, ahogy én tudom, a választás Tiszabogdányra esett, mely egykor Magyarországhoz tartozott, de ma már Ukrajna része. Több fa is útnak indul ilyenkor a Vatikán felé, hiszen több terem pompázik karácsonyi díszben. De azt soha nem lehet pontosan tudni, hogy hol áll az adott évi vatikáni karácsonyfájának kiszemelt fenyője, nehogy valaki kárt tegyen benne a kivágásig. Annyit viszont mindenképp lehet tudni az ideiről, hogy olyan magasan helyezkedett el a Kárpátokban 43 másik kivágott társával együtt, hogy csak hegymászók tudtak felmenni és kivágni őket, hogy miután kamionra helyezik őket, elinduljanak hosszú útjukra a Szent Péter térre.
Ezt a szokást még II. János Pál pápa vezettette be 1982-ben. A fákat az ünnepek után jótékonysági célra ajánlja fel a mindenkori pápa, s bútorok és játékok készülnek belőlük. 

 A vatikáni karácsonyfa

Aztán december 24-e előtt egy héttel felkapcsolják a hatalmas fa fényeit a téren, ami bevilágítja az előtte elhelyezett hatalmas betlehemet is - melyet a közönség december 24-én tekinthet meg, s a szokásokhoz híven, ezen a napon a Vatikán egy dolgozójának a gyereke helyezi a kis Jézust ábrázoló babát a jászolba -. Ezt az eseményt a pápa is megtekint a pápai lakosztályból egy gyertya meggyújtásának kíséretében. Aztán egy egész héten keresztül a világból érkezett turisták megcsodálhatják ezt a nem mindennapi fényárt. Majd december 24-én a bazilika megtelik a világ „küldötteivel”, s várják, hogy a pápa hírül adja Jézus megszületését. Majd december 25-én pontosan délben lesz ismét a Szent Péter tér az Örök Város központja. Ekkor ugyanis kinyílik a díszes erkély ajtaja, ahol megjelenik a pápa, s hagyományosan Urbi et Orbi áldást oszt Róma városának, s ezzel együtt az egész világnak.
Róma idén 2764 éves. Ehhez képest néhány pillanat csupán az a 33 év, amit Jézus a Földön töltött. S mégis, szinte minden rá emlékeztet ebben a városban az év minden napján, de leginkább ilyenkor. Számtalan kegyhely, számtalan templom, számtalan emlék őrzi létét. Napokig, sőt hetekig lehetne csodálni ezeket a helyeket, melyek megörökítői közül két korszakos zseni is élte itt életét és hagyta emlékül a ma emberének műveit, Leonardo da Vinci és Michaelangelo. S a sok épület, rom, templom, vagy Róma legszebb hídja a Ponte Sant’Angelo lábnál lévő Angyalvár és számos egyéb kegyhely mellett még egy szót sem szóltunk Péterről, akire Jézus az egyházát építette. Róma városának alapját. Ő volt a kő, a szikla, a mai város alapja, aki mindamellett, hogy Jézustól megkapta a mennyország kulcsát, Rómában halt végül vértanúhalált 67 körül.
Karácsony van Rómában, Karácsony van a világban, Karácsony van a szívekben. S ilyenkor minden lélek az Örök Városban ad randevút egymásnak a világ karácsonyfájának tövében. Lukács evangéliuma életre kelt. 

 Angyalvár és a Ponte Sant'Angelo
____________________________________________________________________

LE MARCHÉ, AZ ELFELEDETT TARTOMÁNY TOSCANA ÁRNYÉKÁBAN
(2011 október)

Késő este van már, amikor a repülő landol a Forli-i repülőtéren. A bérelt Renault Twingo a parkolóban vár. Elkezdődik tehát egy felfedező kirándulás az Appenninek keleti oldalán, Le Marché tartományban, ahol a hegyek az égig érnek, a völgyek a mélybe szakadnak a sziklák oldalán, a tenger tintakék, az emberek pedig a legvendégszeretőbbek, akikkel valaha találkoztam. Hálásak a turistáért - hiszen Toscana közelsége az Appenninek túloldalán szinte elfeledetté tette ezt a tartományt -, az olasz nyelvtudásról már nem is beszélve.
Egyenesen a szálláshelyre megyek, amely egy középkori városban, Corinaldo-ban vár rám, egy XIV. századi rendház képében. A falakon mindenhol „silenzio” felirat, de kétlem, hogy bárki is hangoskodna ezen a helyen. A régi korok emléke a falak között, a templom illatú szoba, melyet a mai napig vasretesszel lehet bezárni, a magas, boltíves falak tekintélyt parancsolnak. Ha az ember nagyon csendben lépeget a hosszú, sötét folyosón, hallani véli a szerzetesek csuhájának sűrű suhogását, ahogy sietve haladnak a templom irányába a délutáni áhítatra.


Leülök egy székre, s a múltra gondolok. Elképzelem, ahogy ezek között a falak között élték mindennapjaikat az Úr szolgái. Ahol ma a bár és a reggeliző foglal helyet, gondolom, régen ott volt a gyülekező helye, hiszen oda van legközelebb a templom bejárata. Ami tehát ma a „leghangosabb” helye az épületnek, a régi időben is ismerte az emberi hangot.


Szemeim előtt látom a lehajtott fejű, mélyen csuhájuk rejtekébe burkolózó „arctalan” embereket, ahogy gyorsan, egymás után sietnek a templom irányába. A sötét szobában az Ave Maria-t dúdolva alszom el.
Nyári melegre ébredek október elején. A parkolóban a Twingo már vár rám, hogy megkezdjük utunkat az ismeretlenbe.
A tartomány északi része bizonyul közelebbinek, így arra veszem az irányt. Az első állomás egy zsebkendőnyi köztársaság, San Marino, ami büszke függetlenségére, amire lehet is, hiszen 1600 éve őrzi szabadságát. A Monte Tinato hegy ormára felkapaszkodva káprázatos kilátás fogad a tengerre és a magyar turisták előtt sem ismeretlen Riminire, ami már túlnyúlik a tartomány, Le Marché határán.


A várat körbejárva, szebbnél szebb panorámájú éttermek mellett haladok el, majd az egyikben egy tengeri tál elfogyasztása mellett gyönyörködöm az elém táruló látványban, ahogy a tenger hullámai finoman simogatják a feléjük tornyosuló hegyek lábát. Régi, mély szerelem ez tenger és hegyek között, melyet ember talán meg sem érthet. Csak nézheti és irigykedhet arra a kitartásra, amely körülveszi a természetnek ezt a csodáját, ahol bár néha viharos jelenetek is lejátszódnak, de legtöbbször az egymás iránti tisztelet és kölcsönös segítés dominál. Így él tehát együtt tenger és hegy.


Az ebéd vége egyúttal a san marinói út végét is jelzi. Nyugati irányban hagyom el a várost, s rövid kocsikázás után San Leo-ba érkezem. Már messziről elém tárul az ország legfestőibb nevezetessége, a Federico hegyi erőd. Itt raboskodott Cagliostró „hercege” az alkímia szeretete, s ezáltal gyakorlása miatt. Végignézve a vár szobáit, elég méltatlan befejezés egy ilyen híres ember számára. A cellájában a mai napig friss virág jelzi a messziről érkezőnek, hogy megtalálta az alkímia híres mesterének rabhelyét, akiről egy rövid kis legenda is fennmaradt, hiszen követői igyekeztek az embereket mindig kétségek között tartani a „herceg” életével kapcsolatban, soha nem lehetett tehát biztosra tudni, hogy valóban meghalt már, vagy épp él még. Ez méltó egy híres alkimistához. A kis legenda a következő: egyszer egy ember elment Cagliostó házába, s megkérdezte az inast, hogy a gazdája valóban 300 éves-e. Mire az inas azt felelete, hogy nem tudja, ő még csak 200 éve szolgálja az urat. Előttünk tehát egy fantom élete…vagy halála. Ő sem kívánhatta volna másképp a befejezést. Szemfényvesztés életében, szemfényvesztés – talán - utána.


Mire visszaérek alkalmi lakhelyembe, már késő este van, gyorsan álomba is merülök.
Másnap új élmények várnak az UNESCO világörökség részét képező Urbino-ban, a bölcs, öreg harcos, Federico de Montefeltro herceg városerődjében, melyet méltán lehet nevezni a XVI. századi építészet csúcsteljesítményének, amit Raphael, a festő is csodálhatott élete folyamán, hiszen a város szülötte. A monumentális, aranyló épületeket festői hegyek koszorúja fogja körül. Nem kívánhat az ember jobb helyet magának egy kellemes ebéd elfogyasztásra, ahol marhát szolgálnak fel balzsamecetes barnaszósszal, rukkolával és gránátalmával, amiből ebben a tartományban több mint elég található.


Az ebéd zamata felett azon gondolkodom, vajon milyen lehet annak az 1600 diáknak a mindennapjai ebben a védett városban, ahol az élet nem áll meg a késő őszi délutánokon sem.


Búcsút intve a híres falaknak, Urbania kis városát közelítem meg a Metauro folyó mentén haladva a hegyek tetején. Kellemes kisváros, gyönyörű panorámával. Mi sem lehet megfelelőbb a naplemente megtekintéséhez.

Reggel arra ébredek, hogy gyülekeznek a felhők. Vihar lesz. De talán még ki tudom kerülni. Délnek indulok, hogy a legfontosabb úti célomat megnézzem, mielőtt az eső elmossa ezt a programot.
Loreto. Igazi szakrális hely. Itt található Szűz Mária háza.


Az évek folyamán lelkes régészek bebizonyították, valóban Szűz Mária Názáretben található házát tekintheti meg a megfáradt zarándok. Eredetileg a ház, amikor még Názáretben volt, két részből állt. A belső része egy sziklába vésett lakrész volt, ami ma Názáretben, az Angyali Üdvözlet templomában tekinthető meg, valamint a barlang előtti rész, ami Loreto-ba került az idők folyamán. A legenda szerint, 1294-ben angyalok szállították át Názáretből a házat. A legenda részben fedi a valóság. A hiteles történet szerint a Szent Ház köveit hajóval szállították Loretoba az Epiruszban uralkodó Agneli – angyalok – család kezdeményezésére. Történt ugyanis, hogy Niceforus Angeli epiruszi despota, amikor férjhez adta Ithamar nevű lányát tarantói Fülöhöz, II. Anjou Károly nápolyi király negyedik fiához, gazdag nászajándékot küldött vele, melynek része volt a Szűz Mária házából hozott megszentelt kövek, aminek egy darabja ma is látható a Szentélyben. Szűz Mária az ezekből a kövekből épült házban élt 30 évet, s e házban kapta meg az Angyaltól az üzenetet, hogy ő lesz Jézus Krisztus édesanyja.


Számtalan festő rótta le munkájával a tiszteletet ezen a helyen Szűz Mária iránt. Abban a kápolnában állok meg, ahol Signorelli zenélő angyalai, Szent Tamás hitetlensége és Szent Pál megtérése csodálhatók meg. Signorelli az egyik kedvencem. Kifejező, alapos és ezáltal érzelmekben gazdag festményei mindig magukkal ragadnak. Signorelli az 1400-as évek végén ajándékozta meg a világot ezekkel a színpompás festményekkel, melyek a mai kor emberével elfeledtetik egy pillanatra a mindennapok baját és mosolyt csalnak az arcokra. Signorelli mindig jó a búfelejtésre.


A Szent Ház tövében egy kellemes kis trattoriára bukkanok, ahol finom, friss halakat szolgálnak fel ebédre a megéhezett vándornak. Én megéhezett és vándor is vagyok. Minden adott tehát ahhoz, hogy betérjek.


Utamat a hegyekbe folytatom. Jégesővel, szélviharral körülöttem meglátogatom Montefalcone Appeninno középkori falvát, ami a Sibillini Nemzeti Park határán terül el 757 méterrel a tengerszint felett gyönyörű kilátással az Aso völgyre. Nem csoda hát, hogy számos ír, angol és amerikai író találta meg itt az ihletet az alkotáshoz.
Az úton tovább haladva Monte Rinaldo-ba veszem az irányt, ahol összesen 134 család él, ami nem több, mint 412 személyt jelent. De amiről igazán híres ez a hely, az a peccorino sajt. Itt ez a finom csemege lágy és omlós, szinte érezni lehet rajta a vadon élő növények ízét, melyet kedvesen felfalt a juh, mely a tejet adta ehhez a nem mindennapi csemegéhez. Olyannyira házi és autentikus, hogy már majdnem beee-get J.


A kocsihoz visszatérve, arra gondolok, jó lenne egy kis édességet enni. Irány tehát Monte San Martino. Ez a kis középkori város 600 méterrel van a tengerszint felett, ahol mind a 820 lakosa pontosan tudja hogyan is készül a falu jellegzetes sütije a spumetti tojásfehérje habból, cukorból és darált, pirított mandulából, ami kicsi, habcsók formájú, s jobbat nem is lehet kívánni egy hideg, hegyekben töltött nap végén.


Az estét újabb reggel követ és én ismét útnak indulok.


Már kezd közeledni az utazásom vége. De még van előttem pár kellemes élmény, így nem is habozok tovább, kocsiba pattanok, s meg sem állok Jesi-ig. A XIV. századi falak a Verdicchio borvidék központját rejtik magukban. Első dolgom egy borbárt keresni és megkóstolni ezt a fehér bort.


A sok szép barokk és reneszánsz épülettel szegélyezett terek egyikén találok is egyet. Kiváló bor. Könnyű, zamatos, s az ember szeme elé varázsolja Le Marché zöld fáit, lankás útjait, virágillatú hajnalait. Megtudom, hogy a minőség a hagyományban rejlik. Családi vállalkozások készítik ezeket a kiváló borokat, kis, családi üzemekben, eredeti hordókban, családtagként tekintve minden szőlőszemre. Minden tiszteletem ezeké a családoké! Egy finom, mazsolát és vaníliát egyaránt tartalmazó süteménnyel hagyom el a várost.


Ascoli Piceno felé visz utam, ahol a főtéren elgondolkodom a történelmi hagyományokkal bíró lovagi tornán. Ugyanis a főtér enyhén lejt. Nincs könnyű dolga sem lónak, sem lovasnak. Kihívás a kihívásban tehát ez a torna minden évben. A napot a természet ősidők óta létező alkotásával zárom. Cseppkőbarlang vár rám Frasassi-ban. Nem mindennapi élmény ezek között a képződmények között sétálni és belegondolni az idő hosszúságába. A természet várakozásába, ahogy ezeket a művészi formákat elkészíti. Gondosan, óvatosan, alaposan, végiggondolva minden egyes vízcseppet.
Majd egy kellemes, házi vaddisznóragu elfogyasztása után megpillantom a sziklába épített templomot, ahol minden év december 26-án a genga-i lakosok betlehemi játékot adnak elő, melyet vásárral és saját, tűzön sült és főtt ételekkel gazdagítanak. Otthon, a naptáramba be fogom írni december 26-ához, hogy emlékezzek rájuk. Lélekben velük leszek.


Utolsó előtti nap, s még nem láttam igazán a tengert. Senigallia-ba megyek. Esőre áll az idő. Az apró kis középkori főtéren elgondolkodom az ide látogató turistán. Élvezi a tengert, a 40 fokot, majd este bemegy a főtérre és elámul a történelem művén. Egymás melletti két utca, mégis mekkora eltérés. A modern, lármás tengerpart nappal, majd a nyüzsgő, bárokkal teli középkori főtér este. Dacolva az időjárással, elindulok a móló vége felé. Már az út felénél érzem, talán mégsem a legjobb programot választottam akkor, amikor úgy döntöttem, hogy besétálok a „tengerbe”, vagyis a móló végéig. De megküzdöttem az időjárással, s most itt állok a kis vékony betoncsík legvégén. A tenger tajtékzik, hullámok csapnak át a méteres falakon.


Egy pillanat alatt szélvihar és jégeső veri a mólót, s vele együtt engem is. Jobbnak látom futva közeledni a part felé. Bőrig ázva ülök be a kocsiba, ahol a fűtést feltekerve, kellemes időjárás fogad. Egy fagyizó mellett hajtok el. Hirtelen megfordulok, visszamegyek, s egy hatalmas adag fagyicsodával a kezemben ülök vissza a meleg autóba, ezzel is fricskát mutatva a viharnak.


Elindulok a part mentén, ahol egy kis, tengerparti étterembe botlok. S hogy kellőképpen bosszút álljak az őrjöngő tengeren, ami elég komoly félelemmel töltött el a mólóról nézve, egy nagy tál tengeri halat vacsorázom.


Corinaldo-ba érve csend fogad, viharnak nyoma sincs. Úgy látszik, egy kolostorban és környékén mindig csend és béke van.
Reggel arra ébredek, hogy az ablakommal szemközti hegycsúcsot belepte a hó. Az idei első hó, amit látok, s még csak október van. Mi tagadás, a hegyek másképp viselkednek, mint az alföld.


Elindulok az utolsó utamra. A tájon már érződik a természet halála. Csodálatos színek kavalkádja jelzi az elmúlást. Vége az utazásomnak, vége az évnek, vége a természetnek erre az évre. Utolsó utam Gradara-ba vezet, ahol megnézem a várat a domb tetején, ahol Lucrezia Borga is élt. Egy kellemes kis osteria-ban egy nagyon finom, helyi levessel, haltállal és kupában felszolgált borral zárom az utam.



A városfalon kívül a kocsim egy gránátalmafa alatt vár rám. Megcsodálom a természetnek ezt a gyönyörű alkotását. Túlérett gránátalmák piroslanak a magasban. Nem érem el őket. De nem is baj. Ott vannak jó helyen, ahova a természet helyezte őket. Kellően magasra minden emberi kéztől.


A repülőtéren, ahol szívem szakad a gondolattól, hogy ki tudja meddig utoljára mondom, "un caffé perfavore", azon
tűnődöm, mit nem kaptam meg ebben a pár napban.
Nyári meleg fogadott, amikor megérkeztem, s havas hegycsúcs búcsúzik tőlem most, amikor ugyanolyan csendesen elhagyom a tartományt, mint ahogy megérkeztem oda.
Kedves embereket volt szerencsém megismerni, finom, jellegzetes, házias ételeket ehettem kellemes falatozókban, finom borokkal öblíthettem le az aznap megtett út porát. Napokon át a szeretet minden megnyilvánulását éreztem tárgyból, emberből, ételből. S még nem is láttam mindent. Nem gyönyörködtem a főváros, Ancona falaiban, és nem találtam meg az anconai szerelmeseket, nem jártam be számtalan középkori kisvárost a hegy tetején, melyet csak az út széléről, messziről csodáltam, s csak elképzelni tudtam milyen élet zajlik a városfalak mögött, ahol boldogok és szomorúak az emberek, macskák pihennek mindenhol, és mindenki kutyát sétáltat, ahogy a legtöbb városban errefelé, nem látogattam meg Pesaro-t, Fano-t, Macerata-t ahol az ország legnagyobb betleheme található, és a számtalan apró városkát, ahol biztos éppen úgy főzik a tagliatelle-t, mint máshol a tartományban, hiszen itt nem a spagetti a közkedvelt tésztaféle. Nem néztem meg a „Két nővér” sziklát a tengerparton, nem néztem be az összes több száz éves templomba és nem gyújtottam gyertyát a családomért és a barátaimért az összesben – de ahova bementem, ott mindben megtettem -, nem gyönyörködtem az összes freskóban, ami látható a házak, templomok, paloták falain. Az én utam itt ér véget. Ahogy az év is és a természet is. Tavasszal itt is rügyfakadás lesz. Újból indulnak a traktorok a földeken. Aki teheti, nézze meg. Megéri „elveszni” ezeken az utakon kicsit, ahol miután felkapaszkodtunk a hegyre, rögtön indulunk is a mély felé.  

4 megjegyzés:

  1. Nem egy rövid lélegzetvételű ... "Kétszer" is fel kellett jönnöm levegőért. :) Főleg a sok szép fotó végett. Kellemes hétvégét kívánok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia MJ :-D! Örülök, hogy nem fulladtál meg :-D! Tudod, ez úgy van, hogy itt van a hosszú változat, a La Femme exclusive magazin online felületén pedig a rövidebb, "emészthetőbb" változat - ha érdekel, akkor lafemme.hu, ott a jobb oldalon a keresőbe írd be, hogy riedl, ekkor kiadja a profilom. A fotómra rákattintva megjelenik a mini profilom, s alatta vannak az anyagok, melyeket eddig oda írtam -. Jó szórakozást!

      Törlés
    2. Naná! Érdekel. Be fogok kukkantani. Köszönöm! :)

      Törlés
    3. A link, hogy gyorsan oda találj: http://lafemme.hu/rovatok_szerzo/riedl_annamaria
      A jobb oldali sávban is feltüntettem már itt a blogon, a mail címem alatt, onnan is át tudsz kattintani.

      Törlés